Az alábbi részletet nem azért közlöm, hogy a T. Olvasó azt a következtetést vonhassa le belőle: aki a „szent” és „belső” terek embere, arról feltételezendő, vagy annak számára előnyös lenne, hogy „külsőleges” értelemben képtelen volna tájékozódni. Az Eliade által felvetett szempont fontossága nem karikírozandó így, ha retorikailag élt is e szembeállítás kissé szerencsétlen eszközével. Ugyanakkor a belső spirituális terek ismerete és bejárásának képessége e bevezető sorok írója szerint is principiálisan fontosabb, mint a külsődleges, azaz a kevésbé fontos pillanatnyiságoknak jobban kitett„profán” terekben való tájékozódás.
„Évekkel ezelőtt egyik professzoromnak a bukaresti egyetemen alkalma volt részt venni a híres történész, Theodor Mommsen előadás-sorozatán. Akkoriban, az 1890-es évek elején Mommsen már idős ember volt, de az elméje még friss, és memóriája elképesztően teljes és pontos. Első előadásán a Szókratész-kori Athénről beszélt. Odament a táblához, és szó nélkül fölvázolta a város térképét, amilyen az 5. században lehetett; ezután bejelölte a templomok és középületek helyét, és megmutatta, hol helyezkedhetett el néhány híres kút és liget. Különösen lenyűgöző volt, milyen életteli módon rekonstruálta a Phaidrosz környezeti hátterét. Miután idézte azt a passzust, amelyben Szókratész Lüsziasz felől érdeklődik, Phaidrosz pedig azt feleli, hogy Lüsziasz Epikratésznál tartózkodik, Mommsen rábökött Epikratész házának lehetséges helyére, mondván, hogy a szöveg szerint a ház, ahol egykor Morükhosz lakott, »közel van az olümpiai Zeusz templomához«.** Ezután berajzolta a térképen azt az utat, amelyet Szókratész és Phaidrosz az Ilisszosz folyócska partján sétálva megtett, aztán megjelölte azt a helyet, ahol azon a »szép pihenőhelyen«, ahol a »magas platánfa« nőtt.
Professzorom, akit legyűgözött Mommsen bámulatos műveltsége, memóriája és irodalmi intuíciója, nem akarta mindjárt az előadás után elhagyni az amfiteátrumszerű termet. Így pillantott meg egy idősebb inast, aki gyengéden karon fogta Mommsent, és kivezette az előadóteremből. Ennél a pontnál az egyik ugyancsak még ott maradt hallgató elmagyarázta, hogy a híres professzor nem tud egyedül hazamenni. Az 5. századi Athén legnagyobb élő szaktekintélye tökéletesen elveszettnek érezte saját magát saját Vilmos-kori Berlinjében!
Ahhoz, amit ebben a cikkben ki akarok fejteni, keresve se találnék jobb bevezetőt. Mommsen csodálatosan illusztrálja a »mindenki a maga világában él« egzisztenciális értelmét. A saját világa, az egyetlen, amely számára releváns és értelmes volt, a klasszikus görög-római világ. Mommsen számára a görögök és rómaiak világa nem pusztán történelem, vagyis nem egy halott múlt, amelyet historiográfiai anamnézis során támaszt fel; ez az ő világa: az a hely, ahol mozogni tud, gondolkozni, és élvezni az eleven élet és a teremtőkedv szépségét. Igazából nem tudom, vajon mindig megkért-e egy szolgát, hogy kísérje haza. Talán nem. Mint a legtermékenyebb tudósok, bizonyára két világban élt: a formák és értékek univerzumában, amely megértésének szentelte az életét, s amely valahogyan megegyezik a primitívek »kozmizált« és ezért »szent« világával; és a mindennapi „profán” világban, amelybe Heideggerrel szólván »belevettetett«. De öregkorára Mommsen nyilvánvalóan eltávolodott a profán, nem lényegi, számára értelmetlen és végletesen kaotikus modern Berlin világától.”
* Részlet Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok c. kötetének (Osiris, Budapest, 2002) „A világ, a város, a ház” c. fejezetéből (ford. Benedek Mihály). Két apró változtással éltünk a fordítóhoz képest: „öregember” helyett „idős ember”-t írtunk, és „agya” helyett az „elméje” szót használtuk.
** Platón válogatott művei. Ford. Kövendi Dénes, Budapest, 1983, Európa.
