A világ „szolidifikációjának” az emberi és társadalmi renden belül van egy újabb, eddig még nem említett következménye is, éspedig az, hogy az olyan állapotokat idéz elő abban, amelyben minden ki van számítva, fel van jegyezve és szabályozva van, s ez valójában csak egy újabb fajtája a „mechanizációnak”: erre manapság mindenhol nagyon könnyű példákat találni, és például ilyen a népszámlálás mániája is (amely természetesen közvetlen kapcsolatban áll a statisztikának tulajdonított jelentőséggel),(1) vagy általában az élet minden egyes mozzanatát szabályozni óhajtó adminisztratív beavatkozások végtelen sokasága. Természetesen ezeknek a beavatkozásoknak kell biztosítaniuk az egyének közötti lehető legteljesebb uniformitást, annál is inkább, mert ez utóbbi csaknem „princípiuma” az összes modern adminisztrációnak, mely az individuumokat egymáshoz pontosan hasonló, puszta numerikus egységekként kezeli, vagyis úgy tesz, mintha az uniformitás hipotetikus „ideája” már meg is valósult volna, így kényszerítve mindenkit arra, hogy ugyanahhoz az úgymond „átlagos” szinthez alkalmazkodjon. Másfelől van ennek az egyre mértéktelenebb szabályozásnak egy fölöttébb paradox következménye, s ez a következő: a modern ipar találmányainak köszönhetően a távoli országok közötti közlekedés fokozódó gyorsasága és könnyűsége büszkeség tárgya, ugyanakkor pedig minden elképzelhető módon akadályokat gördítenek a közlekedés útjába, egészen addig a fokig, hogy gyakran lehetetlen eljutni az egyik országból a másikba, de mindenesetre sokkal nehezebb, mint amikor a szállítás mechanikus eszközei még nem léteztek. A „szolidifikáció” másik speciális arculata pedig az, hogy egy ilyen világban többé már nincs helyük a nomád népeknek, minthogy ezek fokozatosan elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor többé már nem találják magukat semmiféle szabad tér előtt; és ráadásul minden elképzelhető eszközt fel is használnak arra, hogy elfogadtassák velük a letelepedett életformát,(2) úgyhogy ebben az összefüggésben az idő úgyszintén nem látszik távol lenni attól a pillanattól, amikor „a kerék forgása megáll”; közben pedig a letelepedett életformán belül a városok, mint a „rögzülés” végső fokozatai, kezdenek nyomasztó fontosságot ölteni magukra, és egyre inkább afelé irányulnak, hogy minden egyebet elnyeljenek;(3) vagyis a ciklus vége felé Káin valóban és véglegesen agyonüti Ábelt.
Káint a bibliai szimbolizmus földművesként ábrázolja, Ábelt pedig állattenyésztőként, s így ők ketten azt a két néptípust képviselik, amelyek a jelen emberiség kezdetei, vagy legalábbis a legkorábbi differenciálódás óta léteznek, nevezetesen a letelepedett népeket, akik a termőföld művelésének szentelték magukat, valamint a nomádokat, akik nyájaik és csordáik állományának tenyésztésével foglalatoskodtak.(4) Hangsúlyozni kell, hogy e két foglalkozás szerepe a két embertípus tekintetében alapvető és primordiális; hozzájuk képest az összes többi foglalkozás csupán mellékes származék, ráadás, és például halászó vagy vadászó népekről beszélni, mint ahogy azt az etnológusok oly gyakran teszik, vagy a lényegesnek a mellékessel való összetévesztését foglalja magába, vagy pedig azt, hogy az illető tudósok figyelme a rendellenességek és degenerálódások azon eseteire korlátozódott, amelyeket a vadak képviselnek (természetesen a modern Nyugat többnyire kereskedő és ipari népei semmi esetre sem kevésbé abnormálisak, csak éppen másféleképp).(5)
Magától értetődik, hogy e kategóriák mindegyikének megvolt a maga, másikétól eltérő életmódja és foglalkozása, természetéhez alkalmazkodó tradicionális törvénykezése; ez a különbség különösen az áldozati szertartásokban nyilvánult meg, és innen ered az említése Káin növényi és Ábel állati felajánlásainak, amelyről a Genezis számol be.(6) Amennyiben kifejezetten a bibliai szimbolizmusról van szó, ebben az összefüggésben megjegyezhető, hogy a héber Thôrah kifejezetten a nomád népek törvénytípusához tartozik. Ebből fakad az a mód, ahogyan Káin és Ábel történetét bemutatja, ugyanis egy letelepedett nép szemében a szóban forgó történet egészen más fényben jelenne meg, másfajta értelmezésre adna alkalmat, noha természetesen a történet mélyebb értelme mindkét szempontot implikálja; nem más ez, mint a szimbólumok kettős értelmének alkalmazása, melyre a „szolidifikációval” összefüggésben néhányszor már utaltuk, minthogy a szóban forgó kérdés nemsokára látni fogjuk — szoros kapcsolatban áll Ábel Káin általi meggyilkolásának szimbolizmusával. A héber hagyomány speciális karaktere felelős azért a rosszallásért, amely a letelepedett népek művészetei és szakmái felé irányult, nevezetesen mindazok felé, amelyek valamilyen összefüggésben vannak a fix lakóhelyek építésével; mindenesetre ez volt a helyzet mindaddig, amíg Izrael, legalábbis néhány századra meg nem szűnt nomádnak lenni, azaz Dávid és Salamon idejéig; és tudjuk, hogy abban az időben kőműveseket kellett fogadni a jeruzsálemi Templom építéséhez.(7)
Természetesen a földművelő népek — éppen helyhez kötöttségük miatt előbb-utóbb elérkeztek a városépítéshez; tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy az első várost maga Káin alapította; sőt, alapítása nem is történhetett meg addig, amíg földműveléssel volt elfoglalva, amely tisztán mutatja, hogy a „helyhezkötöttségben” két fokozat érvényesül, s e kettő közül a második egy viszonylag hangsúlyozottabb formáját képviseli a megkötöttségnek és a térbeli „zsugorodásnak”. Nagy általánosságban azt lehetne mondani, hogy a letelepedett népek művei az idő művei: e népek a térben egy szűkre korlátozott területen belül rögzülnek, tevékenységüket pedig az időbeli kontinuumban fejtik ki, amely számukra behatárolatlanként jelentkezik. Ezzel szemben a nomád és pásztorkodó népek semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják magukat szembe, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőségeket nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus princípiumok korrespondenciája abban a rendben, amelyhez Káin és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás princípiumáé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedés princípiumáé, amelyet a tér képvisel.(8) Gyakorlatilag mindkét princípium egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul „szimplifikált” azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő oppozíciókat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás princípiumának tevékenysége az időbeliségben predomináns, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani, az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s mint fentebb jeleztük, ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Káin meggyilkolta Ábelt.
A nomád népek tevékenysége főleg az állatvilággal áll kapcsolatban, amely hozzájuk hasonlóan mozgékony; a letelepedett népek viszont a két mozdulatlan világ, a növény- és ásványvilág felé fordulnak.(9) Ráadásul úgy állnak a dolgok, hogy a letelepedett népek leginkább vizuális szimbólumokkal, vagyis különféle alkotóelemekből összeállított képekkel dolgoznak, s ezek a képek — lényegi jelentőségükben — többé-kevésbé közvetlenül mindig geometrikus szempontokra vezethetők vissza, amely minden térbeli elképzelés eredete és alapja. Viszont a nomád népek, akik számára tilosak a képek — mint ahogy minden más is, ami valamilyen meghatározott helyhez igyekszik kötni őket —, auditív szimbólumokkal dolgoznak, vagyis csak olyanokkal, amelyek összeegyeztethetők folyamatosan vándorló életmódjukkal.(10) Figyelemre méltó azonban, hogy az érzékelő-képességek közül a látás közvetlenül a térhez kapcsolódik, míg a hallás az időhöz: ugyanis a vizuális szimbólum elemei szimultán elemek, az auditív szimbólum elemei szukcesszív elemek; úgyhogy e tekintetben az előzőekhez képest megfordulnak a viszonyok: ez a megfordulás azonban szükségképpeni, minthogy bizonyos egyensúlyt biztosít a fentebb említett két szembenálló princípium között, s így azok működése a normális emberi létezéssel összeegyeztethető határokon belül tartható. Ezek szerint a letelepedett népek teremtik a plasztikus művészeteket (építészet, szobrászat, festészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek formái a térben bontakoznak ki; a nomád népek teremtik a fonetikus művészeteket (zene, költészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek alkotóelemei az időben bontakoznak ki; mert — hadd jelentsük ki késlekedés nélkül — lényegében minden művészet szimbolikus, és csak egy későbbi, valójában persze meglehetősen újabb keletű degenerálódás folytán veszítették el szakrális karakterüket, úgyhogy végül is merőben profán „kikapcsolódássá” váltak — ugyanis kortársaink között tényleg erre redukálódtak a művészetek.(11)
Ezek szerint a létezés feltételeinek komplementeritása a következőképpen nyilvánul meg: azok, akik az idő érdekében dolgoznak, a térben stabilizálódnak; azok, akik a térben vándorolnak, szüntelenül változnak az időben. A „fordított értelem” antinómiája pedig a következőképpen jelentkezik: azok, akik az idő szerint élnek, vagyis a változó és pusztító elem szerint, rögzítik és konzerválják magukat; azok, akik a tér, vagyis a fix és folyamatos elem szerint élnek, szétszórják magukat, és szakadatlanul változnak. Azért kell ennek így lennie, hogy mindegyikük léte egyáltalán lehetséges maradhasson, ugyanis ezen a módon legalább egy relatív egyensúly jön létre a két ellentétes tendenciát képviselő faktor között; ha az összehúzódó és kiterjedő tendenciák közül csak az egyik vagy a másik működnék; hamarosan bekövetkeznék a. vég, akár a „kristályosodás”, akár az „elpárolgás” révén, hogy olyan kifejezéseket használjunk, amelyek az alchimisták „koagulációjára” és „szublimációjára” emlékeztetnek; sőt e kifejezések ténylegesen megfelelnek a jelen világ ama két fázisának, amelyek pontos jelentőségét később fogjuk megvizsgálni.(12) Tényleg olyan területen találjuk itt magunkat, ahol a kozmikus dualitások összes következménye különös tisztasággal jelentkezik, lévén e kettősségek többé-kevésbé távoli képei vagy visszatükröződései az elsőleges kettősségnek, az esszencia és a szubsztancia, az Ég és a Föld, illetve a Purusha és a Prakriti kettősségének, melyek minden megnyilvánulást létrehoznak és szabályoznak.
Visszatérve a bibliai szimbolizmushoz, az állatáldozat Ábel számára végzetes,(13) Káin növényi áldozata pedig visszautasíttatik;(14) a megáldott meghal, aki pedig él, az átkozott. Az egyensúly így mindkét oldalon megtört; hogyan lehetne helyreállítani az egyensúlyt, hacsak nem olyan cserék által, amelyek révén mindegyik szerepet kap a másik műveiben? Így hozza össze a mozgás a teret és az időt, minthogy bizonyos fokig kombinációinak eredménye, és összebékíti bennük az imént említett két szembenálló tendenciát;(15) sőt, maga a mozgás is csupán az egyensúly megbomlásainak sorozata: ezek összege azonban relatív egyensúlyt alkot, mely már összeegyeztethető a megnyilvánulásnak és az „alakulásnak”, vagyis magának az esetleges létezésnek a törvényeivel. A lények közötti minden csere, mely alá van vetve a térbeli és időbeli feltételeknek, valójában mozgás, vagy inkább két olyan fordított és kölcsönös mozgás kombinációja, amelyek harmonizálnak, és kölcsönösen kiegészítik egymást; ebben az esetben az egyensúly közvetlenül ama tény folytán valósul meg, hogy létrejön e kompenzáció (16) A cserék váltakozó mozgása három területtel léphet érintkezésbe: a spirituális (vagyis tisztán intellektuális), a pszichikus és a korporális területtel, s ez megfelel a „három világnak”: a princípiumok, a szimbólumok és a felajánlások váltakozásának — és a földi emberiség igazi tradicionális történetében e háromszoros alapzat (amelyen a szerződések, szövetségek és áldások misztériuma nyugszik) lényegében ekvivalens a világunkban munkálkodó „spirituális befolyások” felosztásával; de ez utóbbi gondolamenetnél nem időzhetünk tovább, mert az nyilvánvalóan a dolgok normális állapotához kapcsolódik, amelytől mi viszont minden tekintetben roppant távol állunk, vagyis egy olyan állapothoz, amelynek a tulajdonképpeni modern világ nem más, mint egyszerű és közvetlen tagadása.(17)
* in: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. A Hagyomány és a Transzcendencia Iskolája (Az Őshagyomány könyvei 1.), Budapest, 1993. Buji Ferenc fordítása.
Jegyzetek:
1 Sokat lehetne beszélni a kivételes eseteken túli népszámlálásokkal kapcsolatban bizonyos tradíciókban megfogalmazott tilalmakról; ha valaki azt állítáan, hogy az ilyen eljárások — a, mint ahogy mondják, „civil állam” összes eljárásához hasonlóan — az egyéb kellemetlenségek között hozzájárulnak az emberi élet megrövidítéséhez (és ez mindenesetre összhangban van a ciklikus kibontakozással, különösen annak utolsó periódusával), akkor ezt a megállapítást egyszerűen nem hinnék el; mindazonáltal némely országokban a legműveletlenebb parasztok is nagyon jól tudják mindennapi tapasztalataikból kiindulva, hogy ha az állatokat túlságosan gyakran számolják, akkor sokkal több hullik el közülük, mintha egyáltalán nem számolják őket; de a modern emberek szemében, akik „felvilágosodottnak” nevezik magukat, az ilyesfajta dolgok csakis babonák lehetnek.
2 Két kifejezetten jellegzetes példát lehet itt idézni: a zsidókat érintő „cionista” elképzeléseket, valamint azokat az újabban tett kísérleteket, amelyek a cigányokat Kelet-Európa bizonyos területein szerették volna helyhez kötni.
3 Ebben az összefüggésben utalnunk kell arra, hogy — mint már említettük — a „Mennyei Jeruzsálem” szimbolikusan város, amely azt mutatja, hogy ebben az esetben is indokolt figyelembe venni a „szolidifikáció” kettős értelmét.
4 Mindehhez hozzátehető még, hogy mivel Káin volt az idősebb, a mezőgazdaság egyfajta prioritással rendelkezik; és valóban, a bűnbeesést megelőzően magának Ádámnak is a „kert művelése” volt a feladata. Ez még jobban kiemeli a vegetatív szimbolizmus jelentőségét a ciklikus kezdet ábrázolásában (ennélfogva létezett egy szimbolikus, sőt még egy iniciatikus „mezőgazdaság” is, méghozzá pontosan ugyanolyan, mint amilyenre a rómaiak szerint Saturnus az „Aranykor” embereit tanította); de bárhogy is legyen, a dolgok állását nekünk itt a Káin és Ábel közötti ellentét alapján kell megfontolnunk (amely persze ugyanakkor komplementaritás is), s ez akkor keletkezett, amikor a földművelő és pásztorkodó népek közötti különbség már megalapozott tény volt.
5 Az Iran és Turan neveket gyakran úgy kezelik, mintha azok rasszok nevei volnának, valójában azonban a letelepedett és nomád népeket jelölik; az Iran vagy Airyana az arya szóból származik (s ennek egy változata az árya), ami „dolgozót” jelent (az ar gyökből ered, mely ugyancsak megtalálható a latin arare, arator, valamint arvum — „mező” — kifejezésekben); az arya szó használata a földművelő népek hagyományának következetes jellegzetessége.
6 Az áldozat és az ezzel kapcsolatos szertartások igen különös fontosságáról a különféle tradicionális formákban lásd Frithjof Schuon: Du Sacrifice (in.: Études traditionelles, 1938 április), valamint A. K. Coomaraswamy, Átmáyajana: Self-Sacrifice (in: Harward Journal of Asiatic Studies, 1942 február).
7 A héberek letelepedése a jeruzsálemi Templom lététől függött; amint a templomot lerombolták, a nomád életforma a „diaszpóra” különös formájában újra megjelent.
8 Fabre d'Olivet munkáit lehetne ajánlani e kozmologikus interpretációval kapcsolatban.
9 Az ásványi elemek használata főként az építészetet és a kohászatot foglalja magába; az utóbbiről a későbbiek folyamán lesz szó; annyit azonban itt is el kell mondanunk a kohászattal kapcsolatban, hogy a bibliai szimbolizmus Tubalkáintól, Káin közvetlen leszármazottjától eredezteti, és Káin neve újra megjelenik leszármazottja nevének alkotóelemeként, ezzel is jelezve, hogy kettejük között igen szoros a kapcsolat.
10 A szimbólumok e két fundamentális kategóriája közötti különbség megfelel a hindu tradícióban a yantra, vagyis a figurális szimbólum és a mantra, vagyis a hangzó szimbólum közötti különbségnek; ez természetesen maga után vonja, hogy az ezeknek megfelelő szertartások között különbségek vannak, habár az elkülönülés korántsem érvényesül mindig olyan tisztán, mint ahogy azt elméletileg gondolni lehetne; voltaképpen a kettő kombinációja bármilyen arányban elképzelhető.
11 Aligha szükséges megjegyezni, hogy a jelenleg vizsgálat alatt álló kérdésekben a spaciális és temporális viszonyok korrelatív és bizonyos fokig szimmetrikus jellege — kvalitatív aspektusaik szerint — szemmel láthatóvá válik.
12 Ezért gyakorolhat a nomád életforma — legalábbis „ártalmas” és deviáns aspektusaiban — „feloldó” hatást mindarra, amivel kapcsolatba kerül; ami pedig a letelepedett életformát illeti, az — hasonló arculata alapján — szükségképpen a céltalan materializmus legdurvább formái felé vezet.
13 Ahogy Ábel kiontotta az állatok vérét, úgy ontotta ki az ő vérét is Káin; olyan ez, mintha csak egyfajta „kompenzációról” lenne itt szó, s mintha csak e „kompenzáció” révén az egyensúly részleges hiánya — amely mellesleg a megnyilvánulás egészének fundamentuma — a totális egyensúlyba integrálódott volna.
14 Fontos itt megjegyezni, hogy azért a Biblia elismeri az önmagában vett vértelen áldozat érvényességét is: kimagasló példája ennek Melkicedeq áldozata, ahol a lényegében növényi felajánlás a kenyér és a bor volt; de kapcsolatban áll ez a Soma védikus rítusával, a héber és „ábrahámi” tradíció közvetlen folytatódásával, sőt még azzal a sokkal korábbi időszakkal is, amikor a letelepedett és nomád népek tövényei még nem különültek egymástól; és ez újra visszavezet bennünket a vegetatív szimbolizmusnak a „Földi Paradicsommal”, vagyis emberiségünk „primordiális állapotával” való szoros összefüggéséhez. Továbbá érdemes megfigyelni, hogy Ábel áldozatának elfogadását és Káinénak a visszautasítását meglehetősen különös szimbolizmussal ábrázolja a Biblia: ez előbbi füstje vertikálisan száll az ég felé, míg az utóbbié horizontálisan szétterjed a föld felett; így a két füstnyom külön-külön egy olyan háromszög magasságát, illetve alapját alkotja, amely az emberi megnyilvánulás területét képviseli.
15 E két tendencia magában a mozgásban is megnyilvánul, éspedig a centripetális és a centrifugális mozgás formájában.
16 Az egyensúly, a harmónia és az igazság voltaképpen csupán egy és ugyanazon dolog három formája vagy arculata; ezek bizonyos értelemben annak a három területnek a megfelelői, amelyekre rövidesen utalni fogunk, de természetesen csak azzal a feltétellel megfelelői, hogyha az „igazság” kifejezést — melynek a modern világ kereskedelmi tranzakcióiban a merő „becsületesség” képviseli egyik formáját — legközvetlenebb értelmében vesszük, nem pedig a dolgok profán szempontra és a „hétköznapi élet” szűkre szabott banalitására alacsonyított és csökkentett redukciója alapján.
17 A spirituális tekintély beavatkozása a pénz dolgába a tradicionális civilizációkban közvetlen kapcsolatban állt azzal, amit az imént mondtunk: valóban, maga a pénz bizonyos értelemben a csere igazi megtestesülése volt, s ennek figyelembevételével sokkal pontosabb elképzelés alakítható ki azoknak a szimbólumoknak a voltaképpeni jelentőségéről, amelyeket a pénzérme hordozott, s amelyek a pénzzel együtt terjedtek el, ezek ugyanis a cserének egészen más jelentőséget adtak, mint amit az a puszta „materialitásban” tartalmaz; és mégis, ez utóbbi az, amit a pénz a profán viszonyok között egyedül megőrzött, és ez, ami a modern világban éppúgy szabályozza a népek egymáshoz való viszonyát, mint az emberek közötti viszonyokat.
Káint a bibliai szimbolizmus földművesként ábrázolja, Ábelt pedig állattenyésztőként, s így ők ketten azt a két néptípust képviselik, amelyek a jelen emberiség kezdetei, vagy legalábbis a legkorábbi differenciálódás óta léteznek, nevezetesen a letelepedett népeket, akik a termőföld művelésének szentelték magukat, valamint a nomádokat, akik nyájaik és csordáik állományának tenyésztésével foglalatoskodtak.(4) Hangsúlyozni kell, hogy e két foglalkozás szerepe a két embertípus tekintetében alapvető és primordiális; hozzájuk képest az összes többi foglalkozás csupán mellékes származék, ráadás, és például halászó vagy vadászó népekről beszélni, mint ahogy azt az etnológusok oly gyakran teszik, vagy a lényegesnek a mellékessel való összetévesztését foglalja magába, vagy pedig azt, hogy az illető tudósok figyelme a rendellenességek és degenerálódások azon eseteire korlátozódott, amelyeket a vadak képviselnek (természetesen a modern Nyugat többnyire kereskedő és ipari népei semmi esetre sem kevésbé abnormálisak, csak éppen másféleképp).(5)
Magától értetődik, hogy e kategóriák mindegyikének megvolt a maga, másikétól eltérő életmódja és foglalkozása, természetéhez alkalmazkodó tradicionális törvénykezése; ez a különbség különösen az áldozati szertartásokban nyilvánult meg, és innen ered az említése Káin növényi és Ábel állati felajánlásainak, amelyről a Genezis számol be.(6) Amennyiben kifejezetten a bibliai szimbolizmusról van szó, ebben az összefüggésben megjegyezhető, hogy a héber Thôrah kifejezetten a nomád népek törvénytípusához tartozik. Ebből fakad az a mód, ahogyan Káin és Ábel történetét bemutatja, ugyanis egy letelepedett nép szemében a szóban forgó történet egészen más fényben jelenne meg, másfajta értelmezésre adna alkalmat, noha természetesen a történet mélyebb értelme mindkét szempontot implikálja; nem más ez, mint a szimbólumok kettős értelmének alkalmazása, melyre a „szolidifikációval” összefüggésben néhányszor már utaltuk, minthogy a szóban forgó kérdés nemsokára látni fogjuk — szoros kapcsolatban áll Ábel Káin általi meggyilkolásának szimbolizmusával. A héber hagyomány speciális karaktere felelős azért a rosszallásért, amely a letelepedett népek művészetei és szakmái felé irányult, nevezetesen mindazok felé, amelyek valamilyen összefüggésben vannak a fix lakóhelyek építésével; mindenesetre ez volt a helyzet mindaddig, amíg Izrael, legalábbis néhány századra meg nem szűnt nomádnak lenni, azaz Dávid és Salamon idejéig; és tudjuk, hogy abban az időben kőműveseket kellett fogadni a jeruzsálemi Templom építéséhez.(7)
Természetesen a földművelő népek — éppen helyhez kötöttségük miatt előbb-utóbb elérkeztek a városépítéshez; tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy az első várost maga Káin alapította; sőt, alapítása nem is történhetett meg addig, amíg földműveléssel volt elfoglalva, amely tisztán mutatja, hogy a „helyhezkötöttségben” két fokozat érvényesül, s e kettő közül a második egy viszonylag hangsúlyozottabb formáját képviseli a megkötöttségnek és a térbeli „zsugorodásnak”. Nagy általánosságban azt lehetne mondani, hogy a letelepedett népek művei az idő művei: e népek a térben egy szűkre korlátozott területen belül rögzülnek, tevékenységüket pedig az időbeli kontinuumban fejtik ki, amely számukra behatárolatlanként jelentkezik. Ezzel szemben a nomád és pásztorkodó népek semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják magukat szembe, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőségeket nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus princípiumok korrespondenciája abban a rendben, amelyhez Káin és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás princípiumáé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedés princípiumáé, amelyet a tér képvisel.(8) Gyakorlatilag mindkét princípium egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul „szimplifikált” azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő oppozíciókat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás princípiumának tevékenysége az időbeliségben predomináns, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani, az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s mint fentebb jeleztük, ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Káin meggyilkolta Ábelt.
A nomád népek tevékenysége főleg az állatvilággal áll kapcsolatban, amely hozzájuk hasonlóan mozgékony; a letelepedett népek viszont a két mozdulatlan világ, a növény- és ásványvilág felé fordulnak.(9) Ráadásul úgy állnak a dolgok, hogy a letelepedett népek leginkább vizuális szimbólumokkal, vagyis különféle alkotóelemekből összeállított képekkel dolgoznak, s ezek a képek — lényegi jelentőségükben — többé-kevésbé közvetlenül mindig geometrikus szempontokra vezethetők vissza, amely minden térbeli elképzelés eredete és alapja. Viszont a nomád népek, akik számára tilosak a képek — mint ahogy minden más is, ami valamilyen meghatározott helyhez igyekszik kötni őket —, auditív szimbólumokkal dolgoznak, vagyis csak olyanokkal, amelyek összeegyeztethetők folyamatosan vándorló életmódjukkal.(10) Figyelemre méltó azonban, hogy az érzékelő-képességek közül a látás közvetlenül a térhez kapcsolódik, míg a hallás az időhöz: ugyanis a vizuális szimbólum elemei szimultán elemek, az auditív szimbólum elemei szukcesszív elemek; úgyhogy e tekintetben az előzőekhez képest megfordulnak a viszonyok: ez a megfordulás azonban szükségképpeni, minthogy bizonyos egyensúlyt biztosít a fentebb említett két szembenálló princípium között, s így azok működése a normális emberi létezéssel összeegyeztethető határokon belül tartható. Ezek szerint a letelepedett népek teremtik a plasztikus művészeteket (építészet, szobrászat, festészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek formái a térben bontakoznak ki; a nomád népek teremtik a fonetikus művészeteket (zene, költészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek alkotóelemei az időben bontakoznak ki; mert — hadd jelentsük ki késlekedés nélkül — lényegében minden művészet szimbolikus, és csak egy későbbi, valójában persze meglehetősen újabb keletű degenerálódás folytán veszítették el szakrális karakterüket, úgyhogy végül is merőben profán „kikapcsolódássá” váltak — ugyanis kortársaink között tényleg erre redukálódtak a művészetek.(11)
Ezek szerint a létezés feltételeinek komplementeritása a következőképpen nyilvánul meg: azok, akik az idő érdekében dolgoznak, a térben stabilizálódnak; azok, akik a térben vándorolnak, szüntelenül változnak az időben. A „fordított értelem” antinómiája pedig a következőképpen jelentkezik: azok, akik az idő szerint élnek, vagyis a változó és pusztító elem szerint, rögzítik és konzerválják magukat; azok, akik a tér, vagyis a fix és folyamatos elem szerint élnek, szétszórják magukat, és szakadatlanul változnak. Azért kell ennek így lennie, hogy mindegyikük léte egyáltalán lehetséges maradhasson, ugyanis ezen a módon legalább egy relatív egyensúly jön létre a két ellentétes tendenciát képviselő faktor között; ha az összehúzódó és kiterjedő tendenciák közül csak az egyik vagy a másik működnék; hamarosan bekövetkeznék a. vég, akár a „kristályosodás”, akár az „elpárolgás” révén, hogy olyan kifejezéseket használjunk, amelyek az alchimisták „koagulációjára” és „szublimációjára” emlékeztetnek; sőt e kifejezések ténylegesen megfelelnek a jelen világ ama két fázisának, amelyek pontos jelentőségét később fogjuk megvizsgálni.(12) Tényleg olyan területen találjuk itt magunkat, ahol a kozmikus dualitások összes következménye különös tisztasággal jelentkezik, lévén e kettősségek többé-kevésbé távoli képei vagy visszatükröződései az elsőleges kettősségnek, az esszencia és a szubsztancia, az Ég és a Föld, illetve a Purusha és a Prakriti kettősségének, melyek minden megnyilvánulást létrehoznak és szabályoznak.
Visszatérve a bibliai szimbolizmushoz, az állatáldozat Ábel számára végzetes,(13) Káin növényi áldozata pedig visszautasíttatik;(14) a megáldott meghal, aki pedig él, az átkozott. Az egyensúly így mindkét oldalon megtört; hogyan lehetne helyreállítani az egyensúlyt, hacsak nem olyan cserék által, amelyek révén mindegyik szerepet kap a másik műveiben? Így hozza össze a mozgás a teret és az időt, minthogy bizonyos fokig kombinációinak eredménye, és összebékíti bennük az imént említett két szembenálló tendenciát;(15) sőt, maga a mozgás is csupán az egyensúly megbomlásainak sorozata: ezek összege azonban relatív egyensúlyt alkot, mely már összeegyeztethető a megnyilvánulásnak és az „alakulásnak”, vagyis magának az esetleges létezésnek a törvényeivel. A lények közötti minden csere, mely alá van vetve a térbeli és időbeli feltételeknek, valójában mozgás, vagy inkább két olyan fordított és kölcsönös mozgás kombinációja, amelyek harmonizálnak, és kölcsönösen kiegészítik egymást; ebben az esetben az egyensúly közvetlenül ama tény folytán valósul meg, hogy létrejön e kompenzáció (16) A cserék váltakozó mozgása három területtel léphet érintkezésbe: a spirituális (vagyis tisztán intellektuális), a pszichikus és a korporális területtel, s ez megfelel a „három világnak”: a princípiumok, a szimbólumok és a felajánlások váltakozásának — és a földi emberiség igazi tradicionális történetében e háromszoros alapzat (amelyen a szerződések, szövetségek és áldások misztériuma nyugszik) lényegében ekvivalens a világunkban munkálkodó „spirituális befolyások” felosztásával; de ez utóbbi gondolamenetnél nem időzhetünk tovább, mert az nyilvánvalóan a dolgok normális állapotához kapcsolódik, amelytől mi viszont minden tekintetben roppant távol állunk, vagyis egy olyan állapothoz, amelynek a tulajdonképpeni modern világ nem más, mint egyszerű és közvetlen tagadása.(17)
* in: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. A Hagyomány és a Transzcendencia Iskolája (Az Őshagyomány könyvei 1.), Budapest, 1993. Buji Ferenc fordítása.
Jegyzetek:
1 Sokat lehetne beszélni a kivételes eseteken túli népszámlálásokkal kapcsolatban bizonyos tradíciókban megfogalmazott tilalmakról; ha valaki azt állítáan, hogy az ilyen eljárások — a, mint ahogy mondják, „civil állam” összes eljárásához hasonlóan — az egyéb kellemetlenségek között hozzájárulnak az emberi élet megrövidítéséhez (és ez mindenesetre összhangban van a ciklikus kibontakozással, különösen annak utolsó periódusával), akkor ezt a megállapítást egyszerűen nem hinnék el; mindazonáltal némely országokban a legműveletlenebb parasztok is nagyon jól tudják mindennapi tapasztalataikból kiindulva, hogy ha az állatokat túlságosan gyakran számolják, akkor sokkal több hullik el közülük, mintha egyáltalán nem számolják őket; de a modern emberek szemében, akik „felvilágosodottnak” nevezik magukat, az ilyesfajta dolgok csakis babonák lehetnek.
2 Két kifejezetten jellegzetes példát lehet itt idézni: a zsidókat érintő „cionista” elképzeléseket, valamint azokat az újabban tett kísérleteket, amelyek a cigányokat Kelet-Európa bizonyos területein szerették volna helyhez kötni.
3 Ebben az összefüggésben utalnunk kell arra, hogy — mint már említettük — a „Mennyei Jeruzsálem” szimbolikusan város, amely azt mutatja, hogy ebben az esetben is indokolt figyelembe venni a „szolidifikáció” kettős értelmét.
4 Mindehhez hozzátehető még, hogy mivel Káin volt az idősebb, a mezőgazdaság egyfajta prioritással rendelkezik; és valóban, a bűnbeesést megelőzően magának Ádámnak is a „kert művelése” volt a feladata. Ez még jobban kiemeli a vegetatív szimbolizmus jelentőségét a ciklikus kezdet ábrázolásában (ennélfogva létezett egy szimbolikus, sőt még egy iniciatikus „mezőgazdaság” is, méghozzá pontosan ugyanolyan, mint amilyenre a rómaiak szerint Saturnus az „Aranykor” embereit tanította); de bárhogy is legyen, a dolgok állását nekünk itt a Káin és Ábel közötti ellentét alapján kell megfontolnunk (amely persze ugyanakkor komplementaritás is), s ez akkor keletkezett, amikor a földművelő és pásztorkodó népek közötti különbség már megalapozott tény volt.
5 Az Iran és Turan neveket gyakran úgy kezelik, mintha azok rasszok nevei volnának, valójában azonban a letelepedett és nomád népeket jelölik; az Iran vagy Airyana az arya szóból származik (s ennek egy változata az árya), ami „dolgozót” jelent (az ar gyökből ered, mely ugyancsak megtalálható a latin arare, arator, valamint arvum — „mező” — kifejezésekben); az arya szó használata a földművelő népek hagyományának következetes jellegzetessége.
6 Az áldozat és az ezzel kapcsolatos szertartások igen különös fontosságáról a különféle tradicionális formákban lásd Frithjof Schuon: Du Sacrifice (in.: Études traditionelles, 1938 április), valamint A. K. Coomaraswamy, Átmáyajana: Self-Sacrifice (in: Harward Journal of Asiatic Studies, 1942 február).
7 A héberek letelepedése a jeruzsálemi Templom lététől függött; amint a templomot lerombolták, a nomád életforma a „diaszpóra” különös formájában újra megjelent.
8 Fabre d'Olivet munkáit lehetne ajánlani e kozmologikus interpretációval kapcsolatban.
9 Az ásványi elemek használata főként az építészetet és a kohászatot foglalja magába; az utóbbiről a későbbiek folyamán lesz szó; annyit azonban itt is el kell mondanunk a kohászattal kapcsolatban, hogy a bibliai szimbolizmus Tubalkáintól, Káin közvetlen leszármazottjától eredezteti, és Káin neve újra megjelenik leszármazottja nevének alkotóelemeként, ezzel is jelezve, hogy kettejük között igen szoros a kapcsolat.
10 A szimbólumok e két fundamentális kategóriája közötti különbség megfelel a hindu tradícióban a yantra, vagyis a figurális szimbólum és a mantra, vagyis a hangzó szimbólum közötti különbségnek; ez természetesen maga után vonja, hogy az ezeknek megfelelő szertartások között különbségek vannak, habár az elkülönülés korántsem érvényesül mindig olyan tisztán, mint ahogy azt elméletileg gondolni lehetne; voltaképpen a kettő kombinációja bármilyen arányban elképzelhető.
11 Aligha szükséges megjegyezni, hogy a jelenleg vizsgálat alatt álló kérdésekben a spaciális és temporális viszonyok korrelatív és bizonyos fokig szimmetrikus jellege — kvalitatív aspektusaik szerint — szemmel láthatóvá válik.
12 Ezért gyakorolhat a nomád életforma — legalábbis „ártalmas” és deviáns aspektusaiban — „feloldó” hatást mindarra, amivel kapcsolatba kerül; ami pedig a letelepedett életformát illeti, az — hasonló arculata alapján — szükségképpen a céltalan materializmus legdurvább formái felé vezet.
13 Ahogy Ábel kiontotta az állatok vérét, úgy ontotta ki az ő vérét is Káin; olyan ez, mintha csak egyfajta „kompenzációról” lenne itt szó, s mintha csak e „kompenzáció” révén az egyensúly részleges hiánya — amely mellesleg a megnyilvánulás egészének fundamentuma — a totális egyensúlyba integrálódott volna.
14 Fontos itt megjegyezni, hogy azért a Biblia elismeri az önmagában vett vértelen áldozat érvényességét is: kimagasló példája ennek Melkicedeq áldozata, ahol a lényegében növényi felajánlás a kenyér és a bor volt; de kapcsolatban áll ez a Soma védikus rítusával, a héber és „ábrahámi” tradíció közvetlen folytatódásával, sőt még azzal a sokkal korábbi időszakkal is, amikor a letelepedett és nomád népek tövényei még nem különültek egymástól; és ez újra visszavezet bennünket a vegetatív szimbolizmusnak a „Földi Paradicsommal”, vagyis emberiségünk „primordiális állapotával” való szoros összefüggéséhez. Továbbá érdemes megfigyelni, hogy Ábel áldozatának elfogadását és Káinénak a visszautasítását meglehetősen különös szimbolizmussal ábrázolja a Biblia: ez előbbi füstje vertikálisan száll az ég felé, míg az utóbbié horizontálisan szétterjed a föld felett; így a két füstnyom külön-külön egy olyan háromszög magasságát, illetve alapját alkotja, amely az emberi megnyilvánulás területét képviseli.
15 E két tendencia magában a mozgásban is megnyilvánul, éspedig a centripetális és a centrifugális mozgás formájában.
16 Az egyensúly, a harmónia és az igazság voltaképpen csupán egy és ugyanazon dolog három formája vagy arculata; ezek bizonyos értelemben annak a három területnek a megfelelői, amelyekre rövidesen utalni fogunk, de természetesen csak azzal a feltétellel megfelelői, hogyha az „igazság” kifejezést — melynek a modern világ kereskedelmi tranzakcióiban a merő „becsületesség” képviseli egyik formáját — legközvetlenebb értelmében vesszük, nem pedig a dolgok profán szempontra és a „hétköznapi élet” szűkre szabott banalitására alacsonyított és csökkentett redukciója alapján.
17 A spirituális tekintély beavatkozása a pénz dolgába a tradicionális civilizációkban közvetlen kapcsolatban állt azzal, amit az imént mondtunk: valóban, maga a pénz bizonyos értelemben a csere igazi megtestesülése volt, s ennek figyelembevételével sokkal pontosabb elképzelés alakítható ki azoknak a szimbólumoknak a voltaképpeni jelentőségéről, amelyeket a pénzérme hordozott, s amelyek a pénzzel együtt terjedtek el, ezek ugyanis a cserének egészen más jelentőséget adtak, mint amit az a puszta „materialitásban” tartalmaz; és mégis, ez utóbbi az, amit a pénz a profán viszonyok között egyedül megőrzött, és ez, ami a modern világban éppúgy szabályozza a népek egymáshoz való viszonyát, mint az emberek közötti viszonyokat.
