2014. június 3., kedd

A háború kitörése



Az összes újságban másról sem volt szó, csak a háborúról. Ám néhány hónap alatt hozzá lehetett szokni ehhez a háborús ordibáláshoz. Oly sokszor kellett összecsomagolnunk a felszerelésünket, hogy már unalmassá vált, és nem is hittünk többé, hogy valaha is kitör bármi. Legkevésbé mi hittünk a háborúban, akik elsők voltunk a határon, a “hadsereg szeme”, ahogyan akkoriban parancsnokunk a lovasjárőreinket hívta.

A legmagasabb háborús készültség előestéjén az elkülönített századnál ültünk, a kaszinónkban, ahol osztrigát faltunk, pezsgőt ittunk és játszottunk is egy kicsit. Remekül éreztük magunkat. Ahogy említettem, a háború senkinek eszébe sem jutott.

Wedel anyja ugyan néhány nappal korábban már kicsit gyanakvóvá tett bennünket, mert felbukkant Pomerániából, mondván, hogy még egyszer szeretné látni fiát a háború előtt. Mivel a legjobb hangulatban talált ránk, és megállapította, hogy egyáltalán nem gondolunk a háborúra, nem tehetett mást, mint hogy meghívott minket egy kiadós reggelire.

Éppen indulni készültünk, amikor váratlanul nyílt az ajtó, és Kospoth gróf, Öls járási vezetője állt a küszöbön. A gróf meghökkent arcot vágott.

Vidáman üdvözöltük régi ismerősünket. Elmondta utazása célját, nevezetesen, hogy személyesen akart meggyőződni róla, igazak-e a hírek a közelgő világháborúról. Nagyon helyesen azt feltételezte, hogy ezt a határon tudhatja meg leghamarabb. Így hát komoly meglepetésként érte a békés kép. Tőle tudtuk meg, hogy Sziléziában már az összes hidat őrzik, és az emberek az erődökben máris a helyük keresésén gondolkodnak.

Gyorsan meggyőztük, hogy a háború teljesen kizárt, és tovább szórakoztunk.

A következő nap kivonultunk a harctérre.

Rittmeister Manfred Freiherr von Richthofen: A vörös harci pilóta
Ullstein-Kriegsbücher, Berlin, 1917.