A régiek a világon mindenütt könnyen hittek az emberi
tökéletesség hirtelen primordiális megalapozásában a földön – olyan csúcspont,
ahonnan további emelkedés nem lehetséges, csak bukás –, mivel látták, hogy ez
az első isteni közbenjárás újra és újra kisebb beavatkozásokban ismétlődött meg.
Saját elődeink tekintetében az Ószövetség a lefelé irányulás története, például
a Bukás és az Árvíz,[1]
majd ez utóbbi és Bábel Tornya között. Olyan irány, mely időről időre
megszakadt, néha akár a relatív tökéletesség újjáélesztésével, ahogy azonban az
isteni közbenjárás hatalma veszített erejéből, a végzetes irányulás, mintegy a
gravitáció törvényének megfelelően, ismét előtérbe került.
A világ menetének látása számunkra őseinknél könnyebb kellene hogy legyen, mert a mi történeti rálátásunk átfogóbb, s a történelem egésze ritmusát igazolva alapvetően ugyanazt a történetet mondja el, mint az Ótestamentum. Az elmúlt háromezer év kulcseseményei, Buddha,[2] Krisztus és Mohammed küldetése váratlan beavatkozások voltak: nem követték szabályosan a korábbi eseményeket, szemben álltak általános irányulásukkal. Minden esetben az emberiség egyik kis középpontját ragadták meg és helyezték spirituális csúcsra, hogy ideálként, jelzőfényként szolgáljon az eljövendő nemzedékek számára. Az ilyen ismert történelmi események nézőpontjából nem nehéz elhinni, hogy első spiritualitását – s e sajátos esetben első emberiségét – a világ valamiféle csendes mennydörgésként kapta.
Ez az „Istenember” ritmus, hirtelen felemelkedés, melyet fokozatos bukás követ, az időfeletti és az időnek kitett összekapcsolódásának eredménye az évszakokkal is ábrázolható, mint a nyárba száguldó hirtelen tavasz, amit fokozatos ősz követ. Különböző tényezőkön múlik, milyen hamar kezdődik ez az ősz. Az emberiség nagy tavasz-nyara egészében, az Aranykor, a hindú Puránák értelmezésében huszonötezer, mások szerint több mint másfél millió emberi évig tartott. Ami a kisebb ciklusokat illeti, például a különböző vallásokét, ezeket feltétlenül befolyásolja a nagy körforgásban betöltött helyük. A későbbi vallások kezdeti tavasz-nyara mint olyan a nagy ciklus őszében helyezkedik el, ezért viszonylag gyorsan saját őszébe torkollik,[3] melyen belül azonban még kisebb körfogások tavasz-nyarai vannak, mivel egy nagy Szent néha a váratlan helyreállítás küldetését képviseli, így megjelenése kisebb fokon a vallásalapítókéval analóg. E ritmus látásához a történelem gerincére, nem pedig felszínére kell figyelnünk, mivel maga a spiritualitás meghatározása szerint ugyan idő feletti, kevésbé közvetlen hatásai az időben hajlamosak a fokozatos növekvés és fogyás időbeli ritmusát követni. A buddhizmusnak, kereszténységnek és iszlámnak némi időbe telt, míg egészükben elterjedtek az emberiség azon részein, ahová az isteni gondviselés szánta őket: a szóban forgó teokratikus civilizációk minden tudományukkal, művészetükkel és mesterségükkel nyilvánvalóan fokozatosabban bontakoztak ki magából a spiritualitásból, bár az „Istenember” ritmus mindig lesben állt, készen arra, hogy azonnal felszínre emelkedjen, mivel minél inkább ihletett az ember a szó valódi értelmében, annál több tevékenysége kerül ki az alsóbb ritmusból és annál több kerül összhangba a felsőbbel.
Legmagasabb vonatkozásaiban a művészet például feloldhatatlanul összekapcsolódott a spiritualitással, noha a művészi inspiráció sohasem ér el minden esetben éppen a vallás kezdetéhez, mivel amikor a spiritualitás legmagasabb fokán áll, az embereknek sokkal kevésbé van szükségük művészetre, mint bármikor máskor. A kereszténységben a dekadens görög-római stílus még három-négy évszázadik tovább élt bizonyos területeken, mielőtt felváltotta egy eredeti keresztény irányzat; ám a helyettesítés gyakran többé-kevésbé váratlan.
Vegyük a művészet legfőbb példáját: a zsidóknak nem volt szakrális építészetük, míg Salamon a Dávid felfedte tervek alapján meg nem építette a Templomot. Oly hirtelen jött eme építészeti csúcspont megszerzése, hogy külhonból kellett építőmunkásokat hozatni. Habár e példa kivételes, még az inspirációnál is valami több, nevezetesen közvetlen kinyilatkoztatás. Mindazonáltal az inspiráció is hasonló irányba mutat. A hozzánk alászállott legkorábbi művészet feltűnő példa – elég feltűnő ahhoz, hogy még azoknál is érvényre juttassa magát, akik ideáival teljesen szemben áll és akiket „meghökkent” az, ami máskülönben valóban meghökkentő lenne.
„Kétségtelenül a legmeghökkentőbb aspektusa a művészet jelenségének, amikor érettsége magas fokán jelenik meg először előttünk, ahogy legkorábbi kifejeződéseiben nyilatkozott meg. A stílusában kialakult műalkotások váratlan felbukkanása az esztétikai értékek bámulatos kitörésével teljes meglepetésként ér. (…) Még a megkérdőjelezhetetlenül legkorábbi fázishoz tartozó példák is (…) a művészi érettség csodálatos művei.”[4]
Sok minden megmagyarázhatatlan, ha nem ismerjük fel, hogy nem egy, hanem két „áramlat” vagy „ritmus” működik a történelemben. Ősein biztosan ismerték mind a kettőt, mivel mindenki tud a fokozatos növekedés és fogyás felszíni áramlatáról. Ami pedig a hirtelen „fel” és fokozatos „le” áramait illeti, melyek elengedhetetlenek ahhoz, ami legminőségibb a civilizációkban, a keresztények nem tekintettek mindig vissza különös tisztelettel[5] a korai atyákra, mindenekelőtt magukra az Apostolokra?
Az iszlámban is hasonlóképp, bármit is értek el különböző területeken a későbbi nemzedékek, a muszlimok számára legalábbis nem okozott semmiféle nehézséget, hogy őszinte meggyőződéssel fogadják el Prófétájuk mondását:
„Legjobb embereim saját nemzedékem; azután a közvetlenül utánuk következők; majd a rögtön őutánuk következők.”
Vegyünk még egy példát: „A buddhisták szerint három kor létezik, melyek során képességünk a buddhizmus megértésére egyre csökken. Ezeket Buddha halálát követően számláljuk: az elsőt, mely ezer évig tart, »az igaz buddhizmus időszakának« nevezzük; a második szintén ezer éves, és neve: »a buddhizmus utánzásának időszaka«; a harmadik pedig, melyben mi, az »Utolsó Napok« emberei élünk, a romlás időszaka.”[6]
E három vallás hívei nézőpontjukat tekintve nem kivételesek. Valójában ezt mondhatnánk valamennyi civilizációra, melyről történelmi ismereteink vannak, kivéve a modern civilizációt, mivel átjárja őket az általános tökéletlenség, egy ideáltól való távolodás tudata; s ez az ideál, melyet a Szentek láncolata évszázadokon át éberen tartott az emberi értelemben, virágzása legnagyszerűbb bőségét a szóban forgó vallás első képviselőinek körében mutatta. E csúcspont mögött, túl a közbeeső hanyatlás lapályain – mivel korábbi civilizációkból dekadens legvégüknél alig ismerünk többet – ott dereng a Primordiális Ember tökéletességének csúcsa.
A zsidó hagyomány szerint, ha Ádám nem birtokolja „jó és rossz tudását”, akkor még az angyalokat is felülmúlja Isten megismerésében; s bár amennyiben a Távol-Keletre tekintünk, a kifejezésmód nagyon különböző, a megnyilvánított igazság ugyanaz marad. Több mint kétezer évvel ezelőtt Kínában így szólt Chuang Tzu, a taoista bölcs:
„A régiek tudása tökéletes volt. Mennyire tökéletes? Először is még nem tudták, hogy vannak dolgok (eltekintve a Taótól, az Úttól, mely az Örökkévalót és Végtelent fejezi ki). Ez a legtökéletesebb tudás, semmi sem tehető hozzá. Azután tudták, hogy vannak dolgok, ám még nem tettek különbséget köztük. Ezt követően ugyan megkülönböztették őket, de még nem mondtak ítéletet róluk. Amikor ítéleteket hoztak a Tao [tudása] megsemmisült.”[7]
Látszólag megint csak nagyon különböző, lényegében mégis ugyanez egy régi litván dal üzenete, mely a történelemelőtti árnyai közül érkezett hozzánk. Azt beszéli el, hogyan „házasodott össze a Hold a Nappal az első tavaszon”, azután „egyedül kóborolva” miként látta meg a Hajnalcsillagot és szeretett bele, mire Isten, a Nap Atyja félbevágta őt
A nap egyetemesen a Szellem szimbóluma, a napfény pedig a szellemi igazságok közvetlen tudását jelképezi, míg a hold az emberit, főként az értelmet képviseli. Az értelmi tudás, mint a holdfény, közvetett és tükrözött. Az értelem segítségével „teszünk különbségeket” és „hozunk ítéleteket”.
„A Nappal házasságot kötött Hold” a Primordiális Ember, két természetével, az emberivel és az istenivel; s épp úgy, ahogy a hold tükrözi a napot, valamennyi képességével és erényével az emberi lélek is az Isteni Minőségeket sugározza vissza. Így a hold az emberi természet szimbólumaként egyetemes tanítást fejez ki, miszerint az ember „Isten képmására teremtetett”, és ő „Isten megtestesítője a földön”.
A Teremtés elválasztást jelent Istentől. A teremtői aktus külső, elkülönítő hajlamot hoz mozgásba, melynek tárgya minden teremtmény mint olyan. Ám a nem-emberi teremtményekben e hajlamot feltartóztatja a szabadság hiánya. Mivel nem többek a Teremtő távoli, töredékes tükröződéseinél, csupán korlátozott értelemben adják vissza Szabad Akaratát; s ha szabadságuk mindörökre kevesebb az emberénél, akkor kevésbé is korcsosul el. Az ember számára a teremtéssel született külső késztetés „az első tavaszon” volt tökéletes egyensúlyban magasabb természetének benső vonzerejével.
A két természet találkozási pontját, a lélek csúcsát, mely egyben középpontja is – mivel a Mennyek Országa éppúgy van „belül”, mint „felül” –, a legtöbb vallásban Szívnek nevezik (nagybetűvel írva, hogy megkülönböztessük a test középpontjától); a Szív az Intellektus trónusa, abban az értelemben, ahogy az Intellectust a középkorban használták, vagyis „szoláris” képességként, amely a szellemi igazságokat közvetlenül érzékeli, ellentétben az értelem, emlékezet és képzelet „lunáris” képességeivel, melyek az Intellektus megkülönböztetett tükröződései.
„A Hold és a Nap házassága” szerint „a jó és rossz elágazó, elkülönítő tudása” teljesen alárendelődött a befelé mutató, egységesítő Szív-tudásnak, mely minden teremtményt visszafordít Teremtőjéhez. „A Hold félbevágása” a Szív és az értelem, az Intellektus és az ész elkülönítését jelzi, valamint az ember számára a közvetlen, egységesítő tudás ezt követő elveszítését és alárendelődését a közvetett tudás, a jó és rossz tudása dualizmusának.
Az értelmi függetlenség, amit „a hold egyedül kóborlása” jelenített meg, hozta magával a pusztán profán ösztönzések és tettek lehetőségét. Nem volt semmi spirituális abban, hogy a Hold elhagyta a nagyobb fényt a kisebbért, semmi spirituális nem volt az impulzusban sem, amely rábírta Pandorát szelencéje kinyitására, vagy amely a tiltott gyümölcs elfogyasztását okozta. Ez utóbbi tett jobban is megérthető a zoroaszteri vallás fényében, mely szerint az ember romlásának egyik fokozatát az étel önmagáért való élvezete, és az okozta, hogy nem a Teremtő jóságának tulajdonították.
Az Édeni állapot bizonyos értelemben időfeletti, mivel nem voltak évszakok, nem volt halál. Nem volt vallás sem, mert még nem veszett el az, aminek célja a vallás, míg az Aranykor, mely közvetlenül a Bukás után kezdődött, lényege szerint a vallás kora, szanszkrit nevén Krita-Yuga, amikor minden ember „tökéletesen végezte” vallásos kötelességeit. A hinduizmus szerint a halandó élet szokásos tartama akkoriban ezer év volt, s a judaizmus is megerősíti ezt. Érthető azonban, hogy a judaizmus és más, még későbbi vallások már nem e kor kiválóságán állnak, mert bármennyire is jó lehetett önmagában, mindazonáltal a romlás magvait tartalmazta és, miként a Vaskor hitelétől is megfosztotta, már e magvak végső gyümölcseit hordozta.
Az Aranykor korai vallásai számára annak legfelsőbb ideálja állt fenn, mely a Bukást követően a földi állapotok közepette lehetséges. Ám minél közelebb ér egy ciklus a végéhez, annál elérhetetlenebbé válik az ideál. Azonban ha a Teremtés könyvének kivételesen elliptikus első fejezeteire tekintünk, az Aranykort ott – nem nyíltan, hanem kétségtelen utalással – a Bukást követően Ádám személyesíti meg; s mikor a Genezis kommentárjaihoz és a zsidó apokrif könyvekhez fordulunk, Ádámot nem csupán az emberek között egyedülállóként dicsőítik, mivel csak egy bűnt követett el, hanem nagy látnokként is: ő a Próféta, aki bevezette a vallást a földön; halálakor pedig az Arkangyalok szálltak alá a Mennyből, hogy eltemessék. Azt olvassuk továbbá, hogy Ádám és Séth idejében a holttestek nem oszlottak el, s az emberek még mindig „Isten képmására”[8] születtek, míg Séth után többé nem ez volt a helyzet, s a hegyek, melyek addig termékenyek voltak, kopár kősziklákká lettek.
*
A hindúk szerint a négy kor ciklusa során a lefelé irányulást nyolc váratlan helyreállítás szakítja meg, valamennyit az Istenség egy aspektusának inkarnációja hozza a földre. A ciklust hasonló inkarnációk vagy „alászállások” (avatárok) nyitják meg és zárják is le, így belőlük összesen tíz nyilvánul meg. A kilencedik Buddha volt, akit Mleccha Avatarának (az Idegen Alászálló) neveznek, mivel ugyan hindúként jelent meg, küldetésének elrendelt hatóköre a hinduizmus határain kívül terült el. A brahmanikus nézőpont aligha mulasztja el magába foglalni eme isteni közbeavatkozást, noha természetesen többé-kevésbé arra korlátozott, ami a hindúkat érinti, a nyugat vallásait nem veszi számításba; ám a tizedik alászállás, mely még nem következett be, az egész világra hatással lesz.
Kalkit, az utolsó, tizedik avatárt fehér lovon ülve, kezében karddal ábrázolják, s néhány róla szóló leírás észrevehető hasonlóságot mutat az Apokalipszis soraival. Kalki Avatara várhatóan véget vet a Sötét Kornak és Aranykorral nyitja meg az új ciklust.
Ebben az elvárásban valamennyi vallás osztozik, bármilyen nevet is adjanak Kalkinak, és semmiben sem egyezik a „haladás” modern hiedelmével. Igaz, néhány kortársunk előszeretettel hiszi, hogy emberi fejlődés vezetett végül Krisztus első eljöveteléhez, s a további fejlődés teszi végeredményben megfelelővé a világot a másodikhoz. Ám az ilyen eszmék a középkori és antik elképzelésektől teljesen idegenek. Őseink korántsem tartották úgy, hogy az emberiség kiérdemelte a Megváltást, hitték, hogy tiszta Kegyelemből fakadt; ami pedig Krisztus második eljövetelét illeti, hittek benne, hogy közeledésének jelei nem egy csaknem tökéletes, az utolsó ecsetvonásra váró világ erényei, hanem a „háborúk”, „háborús híresztelések”, „földrengések”, „éhezés” és a „fivér fivér ellen”, „atya fiú ellen”, „gyermekek szülőik ellen” viszályai, végül pedig „a sivárság undora”. Krisztus és a Próféták szavainak megfelelően, melyeket a történelem ritmusával elődeink teljesen igazoltak, a „Millennium” nem olyasmi, ami felfelé, hanem ami lefelé vezet, legalábbis amennyiben az emberi közösséget mint egészet érinti. Hitték, hogy a fokozatos hanyatlás, megszakítva bizonyos helyreállításokkal,[9] a „nagy csapáshoz vezet, amilyen a világ kezdete óta nem volt”,[10] s összehasonlíthatjuk Krisztus leírását a jelekről, melyek második eljövetelének közelségét mutatják, más vallások tanításaival ugyanerről az eseményről. Az emberiség legalsó állapotát az Antikrisztus uralma jelzi. Ezután a valódi Krisztus jelenik meg, oly hirtelen, „ahogy villámlás jő keletről és fénylik nyugatig”.[11]
*
A kérdést, miszerint a modern felfedezések tudása megváltoztatta volna a régiek hitét elődeik kiválóságában, már feltettük és részben megválaszoltuk. De mi a helyzet jövőbeli elvárásaikkal? Ha a rég halott nemzedékek visszatérhetnének a földre, úgy éreznék, Prófétáik tévedtek? Vagy a modern világ látványa legsötétebb sejtelmeiket igazolná az emberiség jövőjéről? Burkoltan erre a kérdésre is választ adtunk; a következő fejezetekben pedig nyíltabban is megtesszük.
(In: Martin Lings: Ancient Beliefs and Modern Superstitions, Perennial Books, London, 1965, 16-25. old.)
[1] Azt is mondhatnánk, hogy „a Teremtés és a Bukás között”, mivel e fokozatos hanyatlást maga a Földi Paradicsom mutatta meg előre: volt „idő”, amikor Éva még nem különült el Ádámtól, egy másik „idő”, amikor már különálló létező volt, de még nem evett a tiltott gyümölcsből, s ismét csak másik „idő”, amikor ő már igen, de Ádám még nem evett belőle.
[2] Később visszatérünk a vallásos perspektívák közti különbségek kérdésére. Most fogadjuk el, hogy noha nem lehetséges igaz vallás az Isteni Ige nélkül, sem időben, sem térben nem merészelhetjük korlátozni az Ige tevékenységét. Továbbá megadatott nekünk az ismérv, hogy megítélhessük, hol vetették el a vallási igazság magvait, mivel „gyümölcseikről ismeritek fel őket”.
[3] Például Anglia vonatkozásában a kereszténység tavasza-nyara a hatodik század közepén kezdődött, s talán nem helytelen azt mondani – noha nyilván nem ragaszkodhatunk feltétlenül ehhez az időponthoz –, hogy az ősz már a normann hódítás idejére bekövetkezett.
[4] Paolo Graziosi: Palaeolithic Art, Faber & Faber, London, 1960, 22-24. old.
[5] Szent Benedek már előre az egész középkor hangján szólt: “Az atyák beszélgetései, szerzetesi rendtartásuk és az atyák élete (…) mi egyebek lennének, mint raktárai a jó élet erényeinek és az engedelmes szerzeteseknek? Ám számunkra, közömbösek, rossz életűek és hanyagok számára szégyenre és zavarra adnak okot.
[6] Kanei Okamoto, Jodo bonze, idézi: e. Steinilder-Oberlin: Les Sectes bouddhiques Japonaises, G. Crès & Cie, Párizs, 1930, 200. old.
[7] Yu-Lan-Fung fordítása, 53. old.
[8] Lásd a Midrash Rabbah-t a Genezis IV, 26-ról (Soncino Press, London, 1939, I. kötet, 196. old.) Bizonyos értelemben – mivel egy szent szöveget mindig más-más szinten lévő különféle jelentések szintézisének tartanak – Ádám, Káin és Ábel története az emberiség egész történelmét magában foglalja: manapság Káin vétke csaknem beteljesedett, a városlakók a nomádokat szinte teljesen kitörölték a létezésből (lásd René Guénon: The Reign of Quantity and the Signs of the Times, Luzac & Co., London, 1953, 21. fejezet [magyar nyelven: A mennyiség uralma és az idők jelei, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2006, fordította: Buji Ferenc]. E szempontból elmondható, hogy új allegória vette kezdetét az Ádám–Séth narratívával. Ám egy másik nézőpontból, ha Káin mintegy megismételte a Bukást és megszemélyesít minden „világi bölcsességet”, mely belőle következett, s ha Ábel az Éden elveszítését jelképezi, megtestesítve Ádám bűnbánatát és vezeklését, akkor Séth képviseli Isten megenyhülését Ádám felé és az Aranykor megalapítását.
[9] Van bármi is az ősrégi hitben, melyből egy helyreállítás valószínűségére vagy akár lehetőségére következtethetünk korunk és a ciklus vége között? Részben választ kaphatunk a kérdésre abból, hogy amikor Krisztus azt mondja a második eljövetelét megelőző jelekről szólva: „És ha nem rövidülnének meg azok a napok, senki sem menekülne meg, de a választottak kedvéért azok a napok megrövidülnek” (Mt 24, 22), nyilvánvalóan nem „az első menny és az első föld végső eltávozására” utal, „új mennyre és új földre” készülve fel, hanem egy előzetes részleges pusztulásra. A szóban forgó „napok” nem másnak tűnnek, mint amit az indiánok, különösen a hopik Megtisztító Napnak neveznek és elközelgőnek tekintenek. Ahogy a „megtisztulás” szó sugallja, azt várják, hogy a pusztulásnak pozitív aspektusa is lesz. Az iszlám ehhez hasonlóan mindig is várt egy rövid életű spirituális újjáéledést Mahdi eljövetelével, az Antikrisztust közvetlenül megelőző években; s Krisztus próféciája, az ok, amiért a pusztulás napjai megrövidíttetnek, azt sugallja, hogy egyfajta spirituális helyreállítás követi őket, még ha csak pillanatnyi és töredékes is.
[10] Mt 24, 21.
[11] Mt 24, 27.