Kirchhorst, 1939. április 5.
Kígyókirálynő: amit ma a mauretániaiakról felvázoltam, nem kielégítő. Ez a rend képzeletemben tisztábban él, mint a leírásban. A racionalizmus kell hogy legyen a leghatározottabb alapelv azokban az ábrázolásokban, ahol igen sok homályos anyag halmozódik fel. Azután, ha egy erkölcs nélkül technicizált kör doktrínáját dolgozzuk ki, annak alapján tegyük, hogy gonoszsága autochton erőkkel társul, és hogy azok segítségével valósul meg ismét az az ősi hatalom, amely után mindig is vágy élt szívükben. Ilyen módon fénylik át a régi cári birodalom Oroszországon, és ilyen a főerdész is, akinek alakjában a nihilizmus emberére talált. Egyébiránt Sztavrogin esetében e helyzet fordítottnak tűnik: a technikus a legitim hatalom hiánya kiváltotta érzései miatt kísérel meg szövetségre lépni az autochtonokkal.
Habár az ábrázolásnál az arányokat legjobb teljesen a termékeny képzeletre bízni, soha ne sajnáljuk átalakítani. Mindazonáltal kerüljük el, hogy a történet tisztán allegorikus jelleget öltsön. Mindenféle időbeli vonatkozás nélkül kell tudnia saját életéről, sőt az is jó, ha maradnak olyan fehér foltok, melyeket maga a szerző sem képes tisztázni. Ahogyan már megtapasztaltam, gyakran pontosan ilyenek a későbbi termékenység csírái. Így történt a főerdész alakjával is, amely még mindig elég homályos, és mintha egy Harz-hegységbeli, viharos éjjelen álmodtam volna meg. Mégis, ma már úgy látom, hogy az akkor feljegyzett vonások tágabb keretek között mélyebb értelmet nyertek.
Délután a lápvidéken. Közvetlen közelemben egy keskeny árokból fiatal vadkacsapár szárnyalt fel, és egy kört tett a fejem felett. A gácsér nászi díszben, göndörödő farktollakkal, melyek valamiféle vakmerő fickó-külsőt kölcsönöztek neki, nyaka pedig selymes, fémes zöld színben pompázott. Igen gyönyörűek voltak azok a helyek, ahol e szín dús és roppant puha feketébe tűnt át. E fekete csaknem egy magasabb rendű zöldnek látszott. Szinte egyfajta festékpornak képzeltem, mely feloldva nagy mennyiségű, pompás, zöld tinktúrát eredményez.
Ezután a kertben, borsó, saláta, mángold, hagyma és répa ültetése. Hogy fénylettek a borsók matt szürkészöld sorai a sötét árkokban! E látvány hatására arra gondoltam, mindjárt teljesen földdel fogom befedni, és belém villant, milyen különös, csaknem mágikus a virágágyakkal történő foglalatosság.
Amikor a földet ássuk, a talaj megváltoztatja kezünket: szárazabbá, vékonyabbá, és, ahogyan én vélem, szellemibbé teszi. A kéz megtisztuláson megy keresztül a földben. Az ujjak mozgatása a porhanyós, fellazult talajban, melyet a Nap és az erjedés is melenget, igen kellemes érzés.
A posta között érkezett egy levél Elisabeth Brock-tól Zürichből, aki a Description exacte d’un objet témájáról írt nekem, mivel egyik lány növendékétől egy elpusztult homárról készült képet kapott. A levél nagyon tetszett. Nyíltan be kell vallanom: már maga az ötlet is eredetinek tűnik nekem. Remekbe szabott, díszes darabról van szó.
Habár az ábrázolásnál az arányokat legjobb teljesen a termékeny képzeletre bízni, soha ne sajnáljuk átalakítani. Mindazonáltal kerüljük el, hogy a történet tisztán allegorikus jelleget öltsön. Mindenféle időbeli vonatkozás nélkül kell tudnia saját életéről, sőt az is jó, ha maradnak olyan fehér foltok, melyeket maga a szerző sem képes tisztázni. Ahogyan már megtapasztaltam, gyakran pontosan ilyenek a későbbi termékenység csírái. Így történt a főerdész alakjával is, amely még mindig elég homályos, és mintha egy Harz-hegységbeli, viharos éjjelen álmodtam volna meg. Mégis, ma már úgy látom, hogy az akkor feljegyzett vonások tágabb keretek között mélyebb értelmet nyertek.
Délután a lápvidéken. Közvetlen közelemben egy keskeny árokból fiatal vadkacsapár szárnyalt fel, és egy kört tett a fejem felett. A gácsér nászi díszben, göndörödő farktollakkal, melyek valamiféle vakmerő fickó-külsőt kölcsönöztek neki, nyaka pedig selymes, fémes zöld színben pompázott. Igen gyönyörűek voltak azok a helyek, ahol e szín dús és roppant puha feketébe tűnt át. E fekete csaknem egy magasabb rendű zöldnek látszott. Szinte egyfajta festékpornak képzeltem, mely feloldva nagy mennyiségű, pompás, zöld tinktúrát eredményez.
Ezután a kertben, borsó, saláta, mángold, hagyma és répa ültetése. Hogy fénylettek a borsók matt szürkészöld sorai a sötét árkokban! E látvány hatására arra gondoltam, mindjárt teljesen földdel fogom befedni, és belém villant, milyen különös, csaknem mágikus a virágágyakkal történő foglalatosság.
Amikor a földet ássuk, a talaj megváltoztatja kezünket: szárazabbá, vékonyabbá, és, ahogyan én vélem, szellemibbé teszi. A kéz megtisztuláson megy keresztül a földben. Az ujjak mozgatása a porhanyós, fellazult talajban, melyet a Nap és az erjedés is melenget, igen kellemes érzés.
A posta között érkezett egy levél Elisabeth Brock-tól Zürichből, aki a Description exacte d’un objet témájáról írt nekem, mivel egyik lány növendékétől egy elpusztult homárról készült képet kapott. A levél nagyon tetszett. Nyíltan be kell vallanom: már maga az ötlet is eredetinek tűnik nekem. Remekbe szabott, díszes darabról van szó.
