Kirchhorst, 1939. április 9.
A szántóföldeken itt-ott egy sötét ligetecske áll. Az utak mellett a nyírfák még lombtalanok. Az árkok mentén virágzó barka, melyet már beporoztak a méhek és a sárga legyek. Békapeték nagy csomói ágyazódnak szágópudingként a vízinövényekbe, már erősen kifejlett, fekete magvaikkal. S mindenünnen üveges kuruttyolás hangzik fel a mélységekből. A tavasznak is van egyfajta kétéltű arculata, hűvös és egyszerre gyengéd varázsa, szerelmi játékaival a megolvadt jégben.
A békákat, különösen amikor kinyújtott hátsó lábaikkal tűnnek fel a vízben, mindig is az emberekhez hasonlónak láttam, ám olyanoknak, mint amelyek újra beolvadtak a gerincesek egy sokkal magasabban megformált osztályába. A természet első, emberi lényeg irányába tett előrenyomulásának látszanak, mely aztán mindegyre ellenállhatatlanul megújul. Valószínűleg ide tartozik az is, hogy a békát – a majomhoz igencsak hasonlóan – komikusnak tartjuk. A hím még közösülés közben is emberi módon ragadja meg „karjaival” a nőstényt.
Ugyanakkor az ember is rendelkezik a kétéltűekre jellemző vonásokkal. Elsősorban akkor érzem ezt, amikor a fej erősen hátradöntött tartásában az áll- és a torokrész feltárul előttünk. Így mindig is maradnak olyan helyek, ahol a természet az állati öltözetet túlságos sietséggel szabta ki ránk.
Emlékszem, gyermekként a békák látványa nagy gyönyörűséggel töltött el. Egy délután, hazafelé menet az óvodából, hatalmas, zöld és fekete foltos kecskebékákat láttam egy akvarisztikai bolt kirakatában. Megdöbbentem, hogy ilyen nagyszerű teremtményeket meg lehet vásárolni, így hát bementem, kissé zavarban, ám ugyanakkor erősen vágyva rá, hogy megvegyek egy kis fickót. Sajnos ekkor megjelent a nagyapám, és kitessékelt onnan.
Meg kellett ízlelnem valamit akkoriban abból az érzésből, milyen rabszolgát birtokolni – úgy értem, abban az igen ősi, a rómaiak, sőt, talán még a hellenizmus kora előtti értelemben. Ez az ember hozzám tartozik, az én tulajdonom, teljes mértékben és biztosan az enyém; nagyon szívesen játszom vele. Azt gondolnám, hogy ebben rejlik a létező legmélyebb kapcsolatok egyike. Ugyanakkor másfelől ezt: én a te rabszolgád vagyok – nem tudjuk-e olyan hangnemben kimondva elképzelni, amilyennel egyetlen történészünk sem találkozott? Az ilyesmi hozzátartozott nemünk gyermekkorához, sötéten csillogó tündérországunkban, ahogyan azt Hérodotosz még saját szemével láthatta. Ez ad egyedülálló jelentőséget könyveinek.
E bekezdéseket átolvasva feltűnt, hogy az első harmadik mondatában a „virágzó barka” visszatetszőnek hat. Kétségtelenül igaz, hogy ebben egy pleonazmus rejlik, ami figyelmeztető hatású. Dicséretes azonban a mód, ahogyan szembeötlik, egy olyan a priori esztétikai kellemetlenség révén, amely azután logikailag is igazolható.
