Kirchhorst, 1939. április 11.
Hagymát, spenótot és májusi retket ültettem, aztán észrevettem, hogy a borsók csírázni kezdtek – nagy megkönnyebbülésemre, mert csaknem rögeszmém volt, hogy egyáltalán semmi nem fog itt meggyökeresedni. Mentségemre fel kell hoznom, hogy minden, amit napközben űzünk, ellentmond annak a növekedésnek, amely az éjszaka során, közreműködésünk nélkül megy végbe.
Mindenekelőtt egyetlen erénynek vagyunk híján, annak, amit önmagunkat-megajándékozni-képességnek nevezhetnénk. Ebben kell gyermekien megmaradnunk, s akkor az öröm magától érkezik. Sőt, úgy gondolom, az is megfigyelhető, hogy a pénz – nem az absztrakt értelemben vett, hanem a konkrét, az örökségek, ajándékok és nyeremények – mindig pontosan meghatározott „címzettekhez” érkezik. Nem annyira furcsa ez, mint amilyennek tűnhet, mivel minden ajándékozó ösztönözheti az ajándékok elfogadását. Ezért adunk oda mindent a gyermekeknek.
Ez a körülmény játszik szerepet az örökségek elosztásában, és képezi rejtett alapját a belőle fakadó feszültségeknek. A szülők nagyon szeretnék, hogy gyermekeik szorgalmasak legyenek, szeretetük mégis mindig azokra irányul, akik a leginkább gyermekiek. Ezért könnyen hajlanak arra, hogy a fiatalabbat jobban támogassák, mely tettükben a testvérharc csírái rejlenek. Így a szorgalmasabb, mint egykor Káin, megbántódhat.
