Kirchhorst, 1939. április 12.
Álom. Krónikás-stílusban hallottam a történetét vagy olyan érzésem volt, mintha egy régi krónika címlapja tárult volna fel előttem: vízkúra.1 Egy nő kivonszolta a súlyosan sérültet az eseményre összegyűlt tömegből, s a hátán vitte el onnan. Ám sajnos jelentéktelen szóváltásba keveredett a poroszlók egyikével, és a vízkúra – ezúttal halálos végkimenetellel – megismétlődött. Az erőszak hideg mechanizmusa, amelyben az ember mintegy gépezetté válik, elszabadult, ismét megragadta áldozatát, aztán pedig elnyugodott. A jelenet egy piactéren játszódott, minden ház, öltözék, de még az arcok is nagyon pontosan megfeleltek a korstílusnak, csupán az „itatóeszköz” volt egy olyan modern csapról származó, vörösréz fejrésszel felszerelve, amilyenek az utcáinkban állnak.
Az ébredés is jelentőségteljes volt. Úgy emelkedtem ki az alvás mélységeiből, mintha zúgó örvényen törnék át felfelé, és hallottam – jóval azelőtt, hogy felbukkantam volna – egy autó zúgását, ami odakint, a főutcán hajtott el. Ezt a hangot már a mélyben felismertem, és elrendeztem magamban, jóllehet mint olyasvalamit, ami egy másik világban létezik, mégsincs benne semmi idegenszerű. Abban a szempillantásban, amikor a felszínre érkeztem, öntudatom rugóként pattant a helyére, és az okság ismét helyreállt.
1 Az eredetiben Schwedentrunk. A harmincéves háború alatt a svéd seregek által használt kínzásmód: az áldozatot lekötözték, száját fadarabbal kiékelték és egy vödör koszos, trágyalével kevert vizet öntöttek bele, amit svéd italnak neveztek.
