Kirchhorst, 1939. április 13.
Burgdorfba utaztam, egy régi, alsó-szászországi fészekbe, amelyet mintha hosszadalmas füstölésekkel szárítottak volna ki. A kertésztől nagy szívvirágokat vettem ott, amiket nagyon szeretek. Az eladó, hogy elmagyarázza nekem, mennyire rászorulnak az öntözésre, azt mondta, „el kell árasztani” őket. A kétkezi munkások beszédét csaknem mindig szebbnek halljuk, mint a műveltekét, akik olyan könnyedén bánnak a szavakkal, mintha csak zsetonok lennének valódi érmék helyett. Így kaptam a minap egy költeményt egy ismeretlentől, amelyben mintha a „mélység búvárharangjainak hangját” dicsőítették volna – jó példa ez egy olyan képre, amelyből a fogalom üressége születik meg.
Az úton hazafelé egy ifjú, vörös hajú Hagedisse-vel1 találkoztam. Egy világos és egy sötét fajta is létezik belőlük – mindenesetre mindkettőben döbbenetesen eleven a tűz szelleme. Úgy vélhetjük, hogy egy belső, talán a csillagjegyükből fakadó vonzás ragadta őket a máglyák közelébe is. Mára viszont már az állatok megrontása is modernizálódott: múltkorában azt olvastam, hogy egy öregasszonyt elítéltek, mert körömfájás-vírussal kent be egy nyaláb szalmát, amit aztán idegen istállóba hajított be.
1 Vagy Haghetesse, esetleg Hagazussa. A pogány germán népek papnője, aki – több más képessége mellett – képes volt a világok közötti utazásra. Nevét is innen kapta, mert a Hagedisse jelentése sövénylovas vagy sövények között utazó.
