Kirchhorst, 1939. április 26.
Felástam a kertet, hogy helytállhasson Friedrich Georg előtt. Ismét a szépséges „angol szablya” nevet viselő borsót vetettem, s a verebek elleni védelemül régi függönyökkel fedtem le. Azután megint vízbarát vadászaton voltam a lápvidéken, mert tanulmányozás céljából néhány faj példányát a cellon alsó részéhez akartam rögzíteni. Azokat a helyeket, ahol zsenge hanga nő, az ásó simítja félre. A dús tőzegen, mint valami fekete szérűn, keresztes hanga, harmatfű, aztán virágzó füvek és fiatal nyírhajtások. A széleken még ki nem bomlott, rózsaszín virágokkal, magas, hangaszerű növény, bizonyára a behurcolt kalmia. Az eleven térségeken mezei homokfutrinka vadászik, színe csaknem csillogóan selymeszöld, időnként kissé matt, mohosabb. Egy példány, amelyet legnagyobb örömömre sikerült elkapnom, éppen annak a változatnak bizonyult, amelyik a connata nevet viseli, s a páncélján a két világos folt középen összefonódva egyesül.
A márványszirteken: Úgy tűnik, még mindig nem sikerült jó elnevezést találnom a testvér alakjához, akit először Profundusnak hívtam, azonban ennek hármashangzata a mondatokban túlságosan súlyosnak hat. Ezért ideiglenesen Felixnek szólítom, ami viszont nagyon színtelennek hangzik. Talán az Otto vagy Otho mellett döntök, melyek magánhangzói minden szófordulatba illeszkednek.
