Krízisszínészet

Ismerik azt a fogalmat, hogy “crisis actor”? Kicsit olyan, mint a “ghost writer”, csak még élőbb. Javaslom a jelenség tanulmányozását. 

Magyarul a fogalom még nem elterjedt: „krízis színész” és „krízisszínész” keresésre a google összesen 5-6 önálló találatot ad. 

Pedig a műfaj mondanivalója nagyon fontos. Ha már látták a Truman Show-t, lehet fogalmuk róla, hogy miként mosódik össze „valóság” és „összeesküvés”.  Maga a film nem új gondolatot ültet el, hanem egy létező jelenségre reflektál. 

Tézisünk, hogy a média mindenestül színház. A mi mondanivalónk viszont ezúttal kevésbé filozófiai, mint a fent említett filmé – pillanatnyilag ugyanis a jelenség politikai dimenzióira fókuszálunk. 

A média (televízió, rádió, a kivételt a gondoltnál jóval kevésbé képező internet, magazinok és újságok, sikerkönyvek, fotók, filmek, játékprogramok, zenék és videoklipek) konzumidiótái azt hiszik (mert ezt maga a média sikerrel elhitette velük), hogy a média két részre oszlik: szórakoztató és hírműsorokra, játékos és hírértékű (politikai, tudományos és egyéb) tartalmakra. Teljes tévedésben vannak, és nem csak amiatt, amit Alan Watt itt elmond. 

Az elméletünk egyszerű: a hírműsorok és a „politikai események” éppen olyan show-műsorok vagy valóságsók, mint amilyenek a „szórakoztató” show-k vagy a „Való Világ”: a hülye néző azt hiszi, hogy ezek spontán események, amelyekről kukkolóként tudósítanak, nem pedig azt, ami az igazság, hogy előre gondosan megírják és megrendezik őket – általában folytatásosan, jó sok résszel.

A nyilvánosság számára nincs médián kívüli világ. A média szereplői egytől-egyig színészek, a hírműsorok szereplői pedig egy hírgyár alkalmazottai, amelynek ugyanúgy megvannak a maga sorozatai a maguk állandó főszereplőivel (politikusok), akciófilmjei a maguk fizetett színészeivel (politikai horderejű „események”), és „klipjei” („kishírek”) – vagy szintén fizetett színészekkel, vagy a maguk alkalmi felkapottjaival. Fontos: szempontjukból sohasem a szereplők látszólagos önállósága, hanem mindig a rendezői szándék lényeges. 

Mit jelent ez? Hogy az egész média csupán szórakoztatás, és semmi „komoly” nincs benne? Nem egészen; a dolog a másik irányból is igaz: a szórakoztató műsorok valójában szintén nem szórakoztatásra vannak szánva, a szórakozott tudatállapot csupán befogadásuk legideálisabb alapfeltétele, ezért írják oda a műsorújságok és a tévéfeliratok, mit minek kell tekinteni: ez egy komoly hírműsor, ez meg szórakoztató, amaz pedig „a nyugalom megzavarására alkalmas”.

A média alapja és lényege is a kondicionálás, majd azon keresztül a manipulálás: ilyen és ilyen állapotban kell befogadni, és ilyen és ilyen állapotba kell eljutni általa. A kondíciók pedig egy olyan programot alakítanak ki, amelyet követően a világ folyamatainak nagy részét már gyakorlatilag külön irányítani sem kell, vagy ha mégis, játszi könnyedséggel meg lehet tenni, mert médium segítségével „irányítja magát”.

Fontos, hogy ugyanezt a mozgatottságot a médiát megelőző és megalapozó színház világára is kiterjesszük (amelyet időben a „hírlapok”, a pamfletek és a képregények mellett elsőként a „sajtófotó”, majd a filmszínház és a mozi követ): a színház nem avult el, csak a ráépülő metastruktúrák sokasodtak meg és kezdtek látszólag „önálló – virtuális – életet” élni. Az ilyen primér színházhoz tartoznak például a „demokratikus” politika és kellékei: a politikusok. Ezen pár évenként „népakarattal” (valójában média által kondicionált manipulációval) „választott” politikus-színészek összes szereplése protokolláris, a nyilvánosságnak szóló porhintés, (meglehetősen unalmas) színházi darab. A kulisszák mögött egy rétegzett háttérhatalom üzelmei és publikusan soha nem látható folyamatok, titkosszolgálatok küzdelme zajlik. A naiv ember azt mondhatná: ezekről azért nem tud „a média” (és ezért egyetlen „néző” vagy „hallgató” vagy „olvasó” sem), mert nem engedik oda, ha tudna, objektíven tudósítana róla. A médiát valóban nem mindig engedik oda, de nem csak erről van szó, hanem arról, hogy ha odaengedik (pontosabban odahívják), azt céllal teszik, és ha valami nyilvános, abban biztos lehet mindenki, hogy abból nem derül ki semmi, hanem határozott célja van: ott előadás van.

Az előadások nem egyszerűen „meghamisítják a tényeket”, hanem a „tényekhez” közük sincs, sőt kifejezetten a „tényekre” esetlegesen irányuló figyelem elszívására, elterelésére, sőt teljesen más vágányokon való tovasiklatására valók, „álomországba”. Ilyen vágányokból egész vasúthálózat épült már ki a kezdetek óta (a „népuralom” színházának – a „népszínház” kezdetei óta), amelyeken úgy futnak a szerelvények, mintha ez volna a világ maga, holott ezek csupán a laikus nagyközönségnek fenntartott látványosságokhoz visznek el, Disneyland-be és a szintén irreleváns Rémület Parkba.

Ez utóbbi Park szereplői a krízisszínészek, akik általában merényleteknél jelennek meg vagy magukat a „merényleteket” adják elő. Arcuk, sebeik, sérüléseik maszkírozottak, díszlettervezők és speciális sminkesek, illetve speciális effektekkel és ahol lehet, szimulációs 3D illúzióteremtő programokkal dolgozó számítógépesek dolgoznak rajtuk. Ha maga a merénylet nem látszik, ők a hozzátartozók, a szemtanúk, a fotóriporterek számára kétségbeesetten telefonálók és a tévének nyilatkozók. Nevük tetszőleges, másnap már kutya bajuk, lemosták róluk a sminket, felvették a fizetést.

Vannak persze be nem avatott hírszereplők is, ők nem tudják, hogy egy színjáték szereplői. Mert a primér színházhoz nem csak fizetett statiszták tartoznak, hanem balekok és felkapott alkalmi szereplők is (a felkapott pórul jártat is jelenthet). A balekok olyan titkosszolgálatok által irányított „esemény-megvalósítók”, akik vagy azok fogságából vagy veszélyes börtönök falai közül vádalkuval, esetleg zsarolással vagy programozással „szabadulva” követnek el dolgokat, vagy nem is tudják, ki szervezte be őket saját „ügyükbe”. Utánuk általában csak egy-egy jól látható helyre elhelyezett, természetesen 100%-ban hiteles útlevél vagy hasonló „dokumentum” marad (bár ezt meg sem kell „találni” ahhoz, hogy a hírműsorban már beszélni is lehessen róla).

Azt akarjuk-e mindezzel mondani, hogy minden katasztrofális esemény, amelyről tudósítást látunk vagy hallunk, akár csak pletykálni ismerősöktől, hamis vagy meg sem történt? Eltekintve a „valóság” filozófiai értelmezéseinek és kérdésfeltevéseinek sokszínű – és jogos – lehetőségeitől, nem egészen. Csupán azt, hogy nem szabad bármit is teljesen komolyan venni – vagy a sugallt módon komolyan venni –, ami – főleg a nagy nyilvánosság számára – egy képernyőn vagy egy nyomtatott lapon megjelenik. Nem csak azért, mert ott és úgy már eleve virtuális, tehát „csupán” egyfajta fikció és narráció, hanem azért sem, mert szuggesztió, és többnyire olyan szuggesztió, amely egy sok-sok részes programba épül.

Persze, mielőtt mindenki, aki olvassa ezt a blogbejegyzést, fellelkesülne, hogy innentől „megtudott valamit” és mindent egyféleképpen hazugságként kezd értelmezni, amit innentől egy filmben vagy egy híradóban lát, le kell hűtenünk a kedélyeket: mint mindenhez, az efféle díszletek értelmezéséhez is olyanok kellenek, akik értik vagy legalább esélyük van érteni és értelmezni a díszletek mögött zajló folyamatokat. Intelligencia, sőt erőfeszítés is kell a rendkívül összetett médiamanipuláció és minden egyéb helyes átlátásához. A demokratikus illúziót a „vevők” oldalán is el kell vetni, nem csak az „adók” oldalán.

A krízisszínészet jelentősége nem csak az, hogy az a krízis, amiről szó van, valójában nem krízis vagy nem úgy krízis, hanem az is, hogy a valódi krízisről szó sem esik.

„Engedelmeskedj”, „fogyassz”, „simulj be”, „aludj tovább”, „vesd alá magad”, „ne gondolkozz”, „vásárolj” (stb.) – képfelvétel az Elpusztíthatatlanok (They Live) című 1988-as „paranoid posztmodern” és disztópikus filmből. A film, bár sok más hasonló jellegű társával együtt alapvetően baloldali propagandának hat (a „leleplező” filmeknél sohasem szabad figyelmen kívül hagyni a „leleplező” céljait és irányultságait sem!), mindeközben nem nélkülözi a humort és az éles meglátásokat.