Greffernnél, 1939. november 11.
November 6-án hajnali kettőkor elhagytuk Bergent. A sötét forgatag, ami a berakodásnál megszokott, a világháborúkból származó dolgok közül elsőként született újjá. Nagyon tisztán fogott el közben egyfajta irtózat is a hideg démonmunkától, különösen a pörölyök és láncok jeges levegőt átszelő csörgésétől. A lehelet, ami fehér felhőcskékként, vattapamacshoz hasonlóan lebegett az emberek szája és az állatok orrlyuka előtt. A lovak most visszariadnak, ahogy az egyik konyhából szikrák szállnak szerteszét, az emberek pedig sietve fekete csoportocskát hoznak létre belőlük, hogy kifogják és leszerszámozzák őket – hangyák, akik azzal foglalatoskodnak, hogy biztonságba helyezzék a javaikat és szimbiótáikat. Az ilyen pillanatokban egy kicsit élesebben látja az ember, mennyi ösztönösség létezik az életben.
Egy gondolat: halvány kérészek raja, melyek testével a világ gépésze a tengelyeket keni. Bevonják a hideg vasat.
A fülkében, ahová új segédtisztem, Rehm, két takarót hozott. Tetszik a viselkedése, olyan emberé, aki mögött szigorú és megfeszített kiképzés áll. Mikor megszólítom, az álla redőkbe gyűrődik, mintha a nyakkendőjét keresné, arca pedig a megkövülés jeleit mutatja. A középső ujj pontosan lefelé mutat, a tenyér és a többi ujj ellentmondást nem tűrően kinyújtva, mintha akkor alkották volna, mikor a fegyelem már elvesztette frissességét. A következő huszonnégy órában bizonyos időközönként megjelenik kávéval, meleg étellel és kenyérrel. A főtörzsőrmester és a csoportvezető is hasonlónak tűnnek, mindkettő jó benyomást tesz. A századparancsnoki osztag, a világháborúban még ismeretlen szerv, kellemes módon változtatta meg a parancsok átadásának menetét akció közben.
Rajtam kívül még Spinelli, a jobbkezem is a fülkében van, az egyetlen századtiszt. Rendkívül magabiztos, valahogy amerikai módon, mint azok a fiatalok, akiket a filmekben aggasztó kalandok előtt látunk, melyek során mindenképpen fel kell nőniük. Látom, ahogy egy sor rendelkezést hoz, részben a menet, részben pedig saját kényelme érdekében. Szemmel láthatóan teljesen elemében érzi magát itt. Számomra mindenekelőtt kellemes ez.
Alva, reggelizve, önmagunkat szórakoztatva vagy olvasva szeltük át Németországot nyugat felé. Időnként kaptunk enni, időről-időre pedig fiatal lányok bukkantak fel teával vagy kávéval az ablak előtt. Így érkeztünk meg a következő éjjel kettő órára Pforzheimbe.
A hold keskeny sarlója és az Orion a hideg peron felett szikrázott. Mialatt a parancsra vártunk, hirtelen, úgyszólván jégkristályosodva, egy váratlan gondolat nyilallt belém: milyen mérhetetlen módon húzódnak meg az állócsillagok a lakott térségek mögött, s a halál pillanatában feléjük igyekszünk. Léteznek olyan pillanatok, amelyekben szellemünk legyőzi a fényév-távolságokat, mielőtt azok mélysége rémületet keltene benne. Még hallatlan utazások állnak előtte, e föld kalandjai csupán a végsőnek, a legnagyobbnak a szimbólumai – a sötét, rettenetes fenség előcsarnokában és hullámövében játszódnak.
Végre megjött a parancsunk, s ennek megfelelően Höfen an der Enzbe meneteltünk, ahová reggel érkeztünk meg. A század házakba és kertekbe oszlott szét, mi pedig Spinellivel egy csodálatos udvarházba költöztünk a hegyoldalban, ahol Commerell asszony reggelivel szolgált nekünk. Nagyon fáradtan feküdtünk a puha ágyakba, ahonnan alig egy óra múlva egy segédtiszt vert fel. Spinellinek azonnal egy előőrsöt kellett vezetnie a Siegfried-vonalra, három vadászszázadot pedig, amelyeknek az éjszaka során át kell haladniuk a Fekete-erdőn, alám rendeltek. Az idő eltelt az intézkedésekkel és előkészületekkel, s csak késő délután találtam egy kis nyugalomra. Így, csipetenként vesszük magunkhoz az alvást. Commerelléknél vacsorára: pisztrángok, melyeket a szakácsnő művészete világoskékre főzött és csodásan dresszírozott, mintha szétterjesztett uszonyokkal úsznának a vízben. Azután egy pohár burgundi a kanapén, társalgás a házigazdával gombákról, különösen a csillaggombáról és a földalatti fajtákról, amik bizonyos fák gyökérrendszerében telepednek meg. Mindig nagyon szép, mikor valaki a mestersége mellett egy másik területet tökéletes módon ural. Ez a világ luxusának képzetét nyújtja. „Az örökölt vagyon különösen alapos tanulmányokra kötelez” – hangzik ehhez hasonlóan egy helyen Poe-nál.
Éjfél után Rehm ébresztett, lent pedig kenyeret és egy kávéval teli termoszt találtam. Két órakor elvonulás. Közvetlenül a helység mögött, Dobel irányában, jelentős magaslatok. Noha minden biztonsági intézkedést megtettünk, mindenekelőtt stoplit csavaroztunk a vasra és sítalpas különítményeket osztottunk be, a kizárólag síkságokhoz szokott lovak azonnal izzadtságban törtek ki. Fújtattak és ömlött róluk a víz, annak ellenére, hogy langyos főnszél söpört végig a völgyeken, szétoszlatva a párafelhőket. Gyakran hagytam, hogy megálljanak, betakartuk őket és időnként ihattak, miközben arra is ügyelni kellett, hogy szecska ússzon a vízben, nehogy az állatok túl gyorsan oltsák a szomjukat. A kocsisoknak le kellett szállniuk, a kocsikísérők pedig nagy méretű fadarabokat fektettek a kerekek mögé, ezekkel akadályozva meg, hogy a szekerek visszaguruljanak, s az állatok hiábavalóan erőlködjenek. Az éjszaka megtorpanásokkal és újbóli nekiindulásokkal telt el. Herrenalbnál jártunk, mikor hajnalodni kezdett – a kősziklák magas, szürke orgonasípokként meredtek függőlegesen felfelé, csúcsukat pedig rézszín bükkerdők koronázták. Lehetővé tettem a nyílt oszlopokban történő menetelést, és a gépfegyverek szabaddá tételét.
Közben eljött az ideje, hogy foglalkozni kezdjek a szállással, ráadásul a légvédelmet is fel kellett állítani, ezért előrelovagoltam Gernsbachba. Útközben autójával megelőzött a hadosztályparancsnok, aki fogadta a jelentésemet, s így megismerkedhettem vele. Kifejtette nekem elégedetlenségét a lovak állapotát illetően, ám azután barátságosabb lett, és megemlítette, hogy Wünsdorfban ő vezette a tanári kart, amikor én a határozati bizottság tagjaként tevékenykedtem ott. Nyilvánvalóan az érdemek felhalmozott értékéből merítek ilyen alkalmakkor, amelyekből azonban, ha lehetséges, szeretnék új készletet felhalmozni. Tanoncként nem öregedhetünk, mindig tizenhatnak kell maradnunk.
Gernsbachban ugyanúgy telt a nap, mint az előző. Rehmmel együtt kaptam szállást, egy orvosnál. A felesége, igen kellemes hölgy, olyan érzést keltett bennem, mintha már találkoztam volna vele korábban – ez az érzet valószínűleg inkább a külső megjelenés, mint a személyiség függvénye. Ezután, a kimerültség ellenére, igen nyugtalan alvás, álomképek örvénylésével. Hallottam, ahogy egy hang felkiált:
- A Semmi álarcosbált tart!
Majd a válasz:
- Tégy fel vörös sminket!
Felriadva láttam, hogy már későre jár, s Rehm, akinek ébresztenie kellett volna, a levegőt nehezen véve, mélyen alszik, mint akit elkábítottak.
Elvonuláskor a szűk utcácskákban sok időt felemésztő fennakadás történt. A település szélén az egyik vezetékló egy szurdokba zuhant. Steinbach, egy Rajna-völgyi város felé menetelve áthaladtunk Lichtentalon, Malbachon és Neuweieren. Itt felébredtek a színek – különösen a kukoricacsövekben izzottak, ahol sárga és rőt látszott a törékeny háncson, a védőtető alatt fejjel lefelé függő burokleveleken. Látványuk a bőség érzését keltette, mint azok a búzakalászok, amiket Gulliver az óriások földjén látott. Mellettük száraz dohánylevelek barna csomókban.
Éppen ebédidőre Steinbachban, majd tovább, a Siegfried-vonalhoz, hogy átvegyem a szakaszomat. Beborult és esni kezdett, mielőtt elértem volna a bunkert, aminek kilátójában Zink százados fogadott. Átruházott rám egy asztalt, amire eső csöpögött és egy bástyarendszert, aminek tűzereje támadás esetén képes megállítani egy hadosztályt.
Éjfél után, teljesen elázva érkezett meg a csapat. A csoportokat vezetők kísérték a helyükre. Én a bunkerünkbe költöztem, a századparancsnoki osztaggal, ahol összesen húsz priccs volt, s mivel itt nem volt könnyű elaludni, idő is akadt számomra szétnézni új környezetemben. Hidegebb, barátságtalanabb, mint az ilyen helyek voltak a világháborúban – ha csak azért is, mert akkoriban fában és földben húztuk meg magunkat, míg most beton és vas vette át a helyüket. Az épület súlyos és alacsony, mintha teknősbékáknak tervezték volna, s a nehéz, légmentesen záródó acélajtók is olyan érzést keltenek, mintha páncélszekrénybe gyömöszölnének. Sötét, földalatti stílusú, a vulkanikus kovács- és durva küklopikus elemek előtörése. Közvetlenül a bejárat mellett egy meszes folyadékkal teli edény, bizonyára az égési sérülések ellen. A levegő meleg, olajos, a falakon kicsapódik a nedvesség; gumi, kőszén és rozsdaszag terjeng. Mivel igen gyorsan elhasználódik, ezért az összes leválasztott állásban negyedóránként, hajtókar segítségével, egy nagy szellőztetőt kell megforgatni, hogy egy szűrőn keresztül friss levegőt engedjen be. Eközben halljuk, ahogy az alvók álmukban mormognak, s ahogy a fülke csapóajtaja, ahol a telefonszolgálatos ül, becsapódik.
- Itt K. vezér – jelentkezik be, ha valaki az én arcvonalamból hívja. Az alám rendelt védmű nagy részét „légyölő galócának”, a zászlóaljat „szürkületnek”, az ezredet pedig „Adonisznak” nevezi. Ez a zagyvaság egészen illik az építményhez. Ráadásul én is új vagyok csapatban, így a feladat úgyszólván olyan szórejtvényként áll előttem, amelyből szöveget kell összeraknom.
