Greffernnél, 1939. november 18.
Tegnapelőtt óta áradás. A Rajna óriási sebességgel száguld errefelé, áradata gerendákat, palackokat, bádogdobozokat és halott állatokat sodor magával. Ahol eléri a szögesdrótot, ott apró, nagyon szép vízinövényeket rak le rá sávokban. Halványzöld felületüket légbuborékok ezüstözik. Ez a vízipáfrányokhoz tartozó, Amerikából származó moszatpáfrány. Nálunk bizonyos helyeken tömegével burjánzik, ám Németországban ily módon találkoztam vele most először.
Pontonokat és hatalmas híddarabokat is elragad az ár, s mindkét parton jókora tüzek lángolnak. Látható, hogy fegyverek terén nem szenvedünk hiányt. Ha a földön felelőtlennek is mutatkozhatunk, a víz és a levegő számunkra tabu.
Csaknem megszakadt az összeköttetés a gátak előtt lévő jó néhány bunkerrel, s ha a víz tovább emelkedik, a fuldoklás veszélye fenyegeti a bennük elhelyezkedőket. Készenlétbe helyeztem hát a gumicsónakokat és a felfújható tutajokat. Az utászok kifutókat építettek, amiknek természetesen megvolt az a hátránya, hogy odaátról is látszottak, ezért náddal igyekeztünk álcázni őket. Kihasználtam az alkalmat, s az utászok raktárából faanyagot utaltam ki magamnak, mert egy remetelak-kunyhót akarok építeni. Az embernek be kell rendezkednie.
