Kirchhorst, 1939. május 19.
A sógorunk eljött értünk autón, és a napot Lippében, valamint a Steinhude-tónál töltöttük. Rehburgban sokáig sündörögtünk a szülőházunk körül, és nézegettük azt az oromablakot, amely mögött Friedrich Georg és én hosszú éveken át éltünk, még a háború kitörése előtt. Láttuk azt a szoba elé épített, kiugró ablakfülkét is, ahol a szüleink távollétében első gáláns mulatságainkat tartottuk négyesben. Mennyire régen történt már!
A fákat szemlélve, melyek méretéről oly sok évet követően is tiszta emlékeim voltak, észrevettem, hogy a hársak és a gömbakácok csupán csekély mértékben növekedtek, ellenben az összes gyümölcs- és bükkfa törzse megerősödött, de a leginkább azé szomorúfűzé, amit mi ültettünk, talán 1912-ben, egy vízzel teli medencébe, s időközben igazi óriássá nőtt. Az ilyesfajta különbségekben valószínűleg a talaj minősége is közrejátszik. Mindenekelőtt azonban felismertem azt a másik időt, ahol olyan távolságokban találom magam, melyek összességét az emlékezetbe vezető, gyalogosan bejárt ösvényekként birtoklom. Autóval e pontok között percek alatt röpködhetnék ide-oda. Bizonyos pillanatokban viszont kizárólag e régi időkben voltam, amelyek az őket útvesztőszerűen körbevevő újakba ágyazódtak.
Délben Bad Rehburgban, Tegtmeyer, Friedrich Georg egyik régi osztálytársa hoteljében. Borral váltottuk fel az emlékeket. Nagyon jó volt, micsoda magabiztossággal állt fel a házigazdánk néha, beszélgetés közben, hogy kiszolgálja a többi vendéget, majd azután olyan mosollyal az arcán tért vissza hozzánk, ami egy álarc levételéhez hasonlított. Olyasféle vonást fedeztünk fel rajta, ami egy lelkésznek is jól állt volna, ám őhozzá is illett. Végeredményben minden állapot szakrális alapon nyugszik.
Ezután a Matteschlössenben, a torony sötét kis céhkamrájában kávéztunk, ahonnan ráláttunk a háborítatlan vidékre, a vízfolyásokra, mocsarakra és hasadékokra – a vadonra, amelyen egykor a germánok vonultak át. Sok-sok melankólia rejlik benne, ahogy keserűség is.
Ezt követően Stadthagenben jártunk, ahol egy kráterforrás kénes vízében virágcsokrokat láttunk, amelyek formájukban és színükben immár sok éve változatlanul hevernek ott. Ezt a színjátékot varázslatosnak és egy kicsit kellemetlennek is találtam. Így tárolhatja egy zsarnok agyonütött ellenségei fejét, hogy amikor egy sétát tesz a kertjében, akkor újból örvendezhessen a látványukon. Az autópályán, ahol most jártam először, és megdöbbentett a technika magas szintje – machina machinarum – tértünk vissza Kirchhorstba.
A postával egy album érkezett Toulouse-Lautrec képeivel, és egy lappal René Janintől. E színek élvezetéhez először meg kell értenünk a hervadó virágok vonzerejét. Még sátánizmus is található benne, ahogy az különösen nyilvánvaló az Au salon címet viselő, gránátvörös színű vágypoklot ábrázoló képen. Más helyeken viszont a pozitív ragyog elő, mint a Postakocsin, amely izzó alvázon mennydörgött előre, miközben a föld szinte felrobbant a telivérek patái alatt. Az ilyen darabok igen hosszú ideig élvezhetőek, ugyanakkor a nézegetésük közben szembetűnő, hogy a tizenkilencedik század képe még mindig mennyire eleven bennünk.
