Kirchhorst, 1939. augusztus 19.
Két nap Hamburgban. Még ha rövid időközönként látogat is el az ember egy nagyvárosba, az automatikus jelleg növekedése mindannyiszor feltűnik neki. Különös, ahogy emellett letargikusság, szétszórtság és világidegenség terjed el ugyanebben a tömegben. Leolvashatjuk ezt az egyének arcáról, abból, ahogy a sokaságban keringenek, ahogyan az autókban a sofőrök ülnek. Csaknem úgy látszik, hogy az alakokban kifejeződő tudatosság mértéke elveszejti a lényeget.
A technikának kétségtelenül vannak lecsupaszító pillanatai, mint a formák tiszta geometriájában, a négyzetekben, körökben, oválisokban és az egyenesekben, amelyekből az autópályákon nem szabad, hogy sok legyen, nehogy a vezetők elaludjanak. Ugyanez vonatkozik a technika ritmusára is, gyors, morajló avagy daloló ütemére, ugyanolyan mértékben változó kapcsolásaira, szárnyaló folyamataira és, általában véve, egyhangúságának lenyűgöző altatódalára. Különösen ott lényeges ez, ahol kifejezetten a szemlélethez fordul, mint a propagandában, amely formáinak éles, fekete-fehér mintázatában, és monoton ismétlődésében is a technika egyik nemének bizonyul. A mozgókép-előadásokról kiáradó látogatók ébredők tömegéhez hasonlítanak, s ha ebbe a mechanikus zene által betöltött térbe lépünk, könnyedén olyan légkörben lehet részünk, ami kissé egy ópiumbarlangéra emlékeztet.
A teljesen automatizált állapot legjobb ábrázolását E. A. Poe A Maelström poklában című elbeszélése tartalmazza. Őt naplójukban a Goncourt-ok már igen korán és jogosan a XX. század első szerzőjének nevezték. Nagyon jól kitűnik a két fivér eltérő viselkedése az elbeszélésben: egyiküket, a mechanizmus rémisztő látványa hatására, öntudatlan reflexek mozgatják, míg a másik gondolkozva és érezve viszonyul ahhoz – s így túléli. Ez utóbbi alakban az a felelősség is megnyilvánul, amely a feltehetően egyre csökkenő számú elitre kezd hárulni.
