Blankenburg, 1939. szeptember 6.
Rövid szabadságon Blankenburgban, ahol egy kurzuson veszek részt. Minden háború tanfolyamokkal kezdődik. Kirchhorstban, ahová későn érkeztem meg, a fénybarlangjában találtam rá a kis háztartásra. A kertben beértek a gyümölcsök. Ehhez az északi, mocsaras zughoz képest még a szőlő is csodásan növekszik, persze egy téglafal izzásában, ami minden egyes napsugarat megőriz.
A szabadság hangulatában volt valami az „elveszett paradicsomból”, amennyiben azok az állapotok, amelyekben közönségesen élünk, most kivételként adatnak meg nekünk. Hosszú távollétet követően a visszatérő alakja némiképp kísértetszerűvé lesz, hazajáró lélekhez válik hasonlóvá. Az élet előszeretettel benövi a réseket. Ez már Agamemnón kora óta a tragédia anyagát képezi, amiből mi is megérzünk egy leheletnyit, ha viszontlátjuk a kertet, amit korábban el kellett hagynunk. A virágok és a gyümölcsök immár nélkülünk virulnak és válnak éretté.
