Celle, 1939. szeptember 1.
Reggeli közben a pincér jelentőségteljes pillantással megkérdezte tőlem, hallottam-e már a napi híreket. Ezek szerint bevonultunk Lengyelországba. Napközben, az ügyek összevisszaságában, tudomást szereztem a további újdonságokról, amelyek megerősítették a háború kitörését Franciaországgal és Angliával is. Alkonyatkor rövid üzenetek, rendeletek és a város elsötétítése.
Este tízkor a kastélyhídra indultam, egy találkozóra. A régi Heidestadt sötétségbe burkolózott, az emberek pedig varázslatos teremtményekként járkáltak a minimális fényben. A kastély maga tompa, kék derengésből magasodott elő, mint egy meseváros ősi palotája. A járókelők súlytalan táncosokként, kerekeken siklottak át a homályon, s időről-időre egy-egy súlyos ponty ugrott fel a kastély parkját övező vizesárokból. Ezekhez az állatokhoz hasonlóan a vágy minket is néha idegen, könnyed elembe röppent fel.
Elhaladtam egy pad előtt, amin két idősebb hölgy üldögélt. Az egyikük így szólt:
- Fontolóra kell venned, hogy mindennek hátterében sorsszerűség is áll.
Azután a kávézóban. Fény, zene és pohárcsörgés, mintha titkos ünnepekre és démonbarlangokba érkeznénk meg. Ehhez azután még a rádióadások hangjai, jelentések bombatámadásokról és az emberek fenyegetettségéről.
