Blankenburg, 1939. szeptember 26.
A munka eredménye takaróként fedi a mezőket. Ahogy ma a Harz mentén a hadtestparancsnokság felé tartottam, a répaföldön egy karcsú nőt pillantottam meg kék nadrágban és vörös kendőben a termény mellett állni. Kezét felemelve odaintett nekem, s ez a mozdulat olyannak tűnt, mintha a tenger mélyén, óriási nyomás alatt, egy bajtársat látnék a távolban, aki a fény felé vezető utat mutatja. Így hallja meg az ember a viharok démoni koncertjében gyakorta a szülőföld hívását, s nem tud nem engedelmeskedni neki.
Megint tudatosult bennem, mennyire mágikus hegység a Harz, s még a környező kis dombok is titokzatosak. A hegyvidék lábánál, erődök övétől körülvéve, ősrégi szentélyek és oltárok állnak, s végül, mondhatni kristályosulva, a szélén épült magas dómmal, a hercegi székhely követi őket, azon a ponton, ahol a meredély kezdődik. Az ilyen maradványokat egyetlen pillantással és a maguk időtlenségében kell meglátnunk. A hegységben tömör aranyként nyugszik az őserő. Az emberi települések hozzásimulnak, s épületeik egy kicsit részesednek a rejtélyes ragyogásból. A városkák, kastélyok és katedrálisok bőséges köre csupán példázatok túláradása és magának a földnek a kimeríthetetlensége. Így az építkezésekhez méretre faragott kövek csak aprópénz a nemesfémek kincséből, amit hercegek parancsára vertek, ám amit az idő ismét megolvaszt és formátlanul vezet vissza ahhoz a bőséghez, melyben a föld gazdagsága rejlik.
