Belsen, 1939. november 3.
Éppen most vonultam be egy gyalogezred második századának parancsnokaként a gyakorlótérre, ahonnan, úgy hallottam, már holnapután tovább indulunk, ismeretlen cél felé.
Búcsú Perpetuától az egyik zsúfolt, 1905-ből származó polgári szobában, amely mostanra már meghitté is vált. Amit romantikusnak nevezünk, minden korban fennáll, és a mutatót követő, a számokra kérlelhetetlenül ráeső árnyékhoz hasonlít. A ketyegő óra, mit máskor, álmomban, ki nem állhatok, itt ébren tartja a tudatot, s most, ebből a szempontból, élvezet a szendergés. Így terjesztette ki végtelenül az éjszakát egy időre, melyet mintha érzékeny mérlegen porcióztak volna ki.
A gondolat, hogy minden egyes ember egy világegyetem. A hozzánk legközelebb állók, a szüleink, fivéreink, hitveseink a velünk leélt évek és évtizedek után oly gyakran új, ismeretlen mélységeket tárnak fel számunkra. Persze az ilyesmit észre kell vennünk, miközben mi magunk is megváltozunk. Talán a nagyvárosok oly értéktelennek tűnő tömegeiben is rejtőznek még így kincsek, csakúgy, mint Peru elhagyatott bányáiban. Aki képes lenne kihasználni ezt, visszahozhatná a mozgósítás legfelsőbb formáit.
