Blankenburg, 1939. szeptember 17.
A második vasárnap Blankenburgban esős. Pontban hat órakor ébreszt az ezüstgyöngyös harangjáték; ezután legtöbbször még egy fél órát ülök hotelszobám kis szekretere előtt.
A napi szolgálat a hegység lábánál, a lőtereken és a lovaglóiskolában elég kellemes ahhoz, hogy elűzze az apró gondokat, ahogy segít a kötőhártya-gyulladáson is, amit halak után alámerülve a tenger vízében kaptam, s ami gyakran kínzott az utóbbi két évben. A betegség a talajvizeink mélyén rejtőzködő gonosz bugyborgáshoz hasonlít. Jót tesz, ha időről-időre kiszárítjuk a forrást, ami az elemekkel történő kapcsolatfelvétellel vagy az erre irányuló erőfeszítéssel következhet be. Ilyen Hérakleitosz kemencéje is. Celsus, aki semmire sem tartja a műtéteket, időnként mesél nekem afölötti megdöbbenéséről, hogy néhány beteg az efféle beavatkozások után csakugyan jobban érzi magát, és ezt a vágott seb okozta áthangolásnak tulajdonítja.
Amikor új városba érkezünk, a szépséges lányok és asszonyok először álomszerű jelenségekként lebegnek el mellettünk. Miként lehetséges, hogy az érzékeink ilyenkor közülük csupán egyetlenre, s gyakran nem is a legszebbre irányulnak? Talán elég egy különleges pillantás, egy szikraként felvillanó mosoly, s máris az igézet rabjaivá válunk.
