Kirchhorst, 1939. július 7.
Befejeztem Léon Bloy La Femme Pauvre1 című művét. Minden regény legnagyobb kihívása az a kísértés, hogy elmélkedésekkel szakítsuk félbe a cselekményt, s éppen a legokosabbak maradnak ebben biztosan alul. Itt egy egész esszékötetre való anyag van szétszórva.
Bloy egy gyémántból és fekáliából álló ikerkristály. Leggyakoribb szava az ordure.2 Hőse, Marchenoir, azt mondja magáról, hogy a fején emberi ürülékből font koronával fog a Paradicsomba lépni. Chapuis asszony csak annyit ér, mint a felmosórongy egy leprakórház hullagödrének. Leír egy párizsi kertet, ahol olyan szag uralkodik, amitől még egy karikalábú dervist, fertőzött tevék sintérét is üldözési mánia fogna el. Poulot asszonynak, fekete inge alatt, olyan melle van, ami egy mocsokban meghempergetett, kutyafalka által lehugyozott és hátrahagyott borjúszeletre emlékeztet. És így tovább a végtelenségig.
Eközben ilyen tökéletes és igaz mondatokra is lelhetünk: La Fête de l'homme, c'est de voir mourir ce qui ne paraît pas mortel.3
A 169. oldalon szerepel egy kép arra, amit el kellene kerülnünk: La ligne impérieuse du nez aquilin, dont les ailes battaient continuellement.4
1 A szegény asszony.
2 Szenny.
3 Az ember számára az jelent ünnepet, ha látja meghalni a halhatatlannak látszót.
4 A sasorr erélyes vonala, aminek szárnyai kitartóan csapkodnak.
