Kirchhorst, 1939. július 19.
Fürdőzés után csapongó beszélgetésbe merülve a körülményekről, amik ezeket az éveket uralják. Az emberek zavaros vízben élő állatokra emlékeztetnek, s nem találják a helyüket. Egy áthatóbb pillantású szem azonban olyan jól elrendezettnek látná őket, mint amilyenek a mezőn sorakozó zászlócskák. Talán a dolgok e hiányos ismerete fontos a történelem mechanizmusában, mert a tényleges veszélyek iránti vaksággal jár, s így egyfajta sorsdöntő bátorság. Vannak azonban olyan jelek, amelyek erején keresztül a helyzet egy csapásra láthatóvá válhat. Úgy lángolnak fel, mint a sötétségbe kilőtt rakéták, fényükben megismerszik barát és ellenség.
A fürdő: egy régi agyagbányában lévő kacsaúsztató, ami a Lohne-ba vezető út mentén található. A kör alakú felszínt csaknem a közepéig a vízi hídőr barna levelei lepik el; a böglyök figurákat mutatnak be felettük. A víz mély és mozdulatlan, a bányából pedig időnként bűzös buborékok és hideg hullámok hatolnak fel. A partot alacsonyra taposta a lábasjószág, a nádasban kisasszony-szitakötők és légivadászok napoznak – rőt, kőris, fekete, zöld erezésű, halvány, sötét szárnyszalaggal; a testek mintha finom, élénk színű bambuszcsőből lennének. A fecskék röppenve érkeznek az udvarokból, és mellkasuk nedvessé válik az egyetlen pillanat alatt lezajló vadászatban. Egy kis szivattyú, amit szempillaként keretez a magasra nőtt káka és nád, de vannak halak is a mélyben. Gólyák úgyszintén járnak erre, vendégként Neuwarmbüchenből, s békákat nyársalnak fel. A szolgálóin, a nixeken1 és a kutakban lakó szellemeken keresztül Neptun uralkodik itt. Ezért hát teljes a felüdülés, amiben ez az elem részesíthet.
1 Vízi szellemek, akik áldozataikat lerántják magukkal víz alatti otthonukba.
