Kertek és utcák XLVII.

Kirchhorst, 1939. július 18.

Mialatt Hamburgban dúlt a kolerajárvány, a „hamburgi”-szót Németország-szerte sértésként alkalmazták.

Bizonyos élmények emléke kapcsán érzett szokatlan elégedetlenség. Az ember szeretné még egyszer élvezni azokat; ám úgy tűnik, mintha ekkor éppen a legfontosabbat felejtené el. Meglehet, ez annak a jele, hogy létezik egy abszolút élmény, amelynek zamata a tapasztalatban nem teljesen érezhető.

Gondolatok arról, hogy az élő tájba barlangok nyílásai magasodnak, amik fényes nappal rejtve maradnak. Szürkületkor lépünk beléjük, s olyan elveszett világokba indulunk, mint amilyenekbe a heisterbachi szerzetes¹ is. Ilyen a pokol, ilyen az őrület, a mágia és ilyen a halál is. Rémisztő, ha a hozzánk legközelebb állót eltűnni látjuk a láthatatlanban.

Amikor az emberi hang visszhangot kelt, olyan csengésű, ami egyedül erre a körülményre jellemző.

¹ Heisterbachi Caesarius (kb. 1180 – kb. 1240), a Dialogus miraculorum című hagiográfia szerzője.