Kirchhorst, 1939. július 17.
Tizenharmadika és tizenötödike között Nigrinus1 járt itt látogatóban, aki most Hamburgban etnológiát tanul. Az izzasztó fenyőerdőkön keresztül Kolshorn környékére utaztunk, s ott álarcokról, fegyverekről, halászatról, déltengeri szigetekről és a kőkori életről beszélgettünk. Ez utóbbi magas rangot tölt be az elveszett paradicsomok között. A megnövekedett mozgás célja érdekében a modernek már a fémekkel kezdtek. Itt rejlik a mesét a mítosztól elválasztó fordulat is. Örültem, hogy ilyen dolgokra terelődött a társalgás, ám Nigrinus kifejezte a közelgő háború iránti vágyakozását is.
Feltűnő volt rajta a fiziognómiai elváltozás. Amikor megízleljük az élet hevét, az égési sérülésekhez hasonlóan, elsősorban az orcáinkba vésődnek szokásjegyeink, oda, ahol a gyermekek gödröcskéi vannak. Helyet teremtenek maguknak, mintha puskapor lángolna fel rajtuk. A szemekbe, amik korábban üres tükörre emlékeztettek, élesség költözik, noha megmarad bennük azoknak az állatoknak a pillantása is, akiknek lángoló karikán kell átugraniuk. Az ember gyakran feldúltnak tűnik, kiégettnek, ahogyan ezt a hercegnőn is észrevettem.
Tizenötödikén és tizenhatodikán D.P.2 is meglátogatott, bár két vendégem csak futólag találkozott. D.P-ben gondolatainak rendezettsége és tökéletes formát öltése tűnt fel, amely egy jelenlévőbb erő benyomását keltette. Ivás közben még éberebbé vált, arcán rőt árnyalattal, mozdulatlanul ülve, mint egy bálvány.
Számtalan dolog közepette beszélgettünk Andronikosz császárról is, akit Bloy könyvéből ismertem meg. Miután sok éven keresztül zsarnokként uralkodott, eljött számára a bukás, Bizánc söpredékének kezére jutott, akik napok hosszú során keresztül kínozták halálra, mialatt ő életét és öntudatát úgy igyekezett megőrizni, ahogy a gyertyalángot próbáljuk megvédeni a túl erős légáramlattól. A csőcselék rovarrajként nyüzsgött körülötte. Utolsó szavai így hangzottak:
- Istenem, miért hagytad, hogy a már letört szárat tovább tapossák a végtelenségig?
Ezután látták, hogy kezét a szájához emelte, mintha le akarná szopogatni róla az egyik sebéből ráfröccsenő vért.
D.P. szeretetreméltósága abban rejlik, hogy bár már ötven éves is elmúlt, még mindig képes elcsodálkozni. A legtöbb ember ugyanakkor csak annyiban fogadja el az élet új tényállásait, amennyiben azok kapcsolatban állnak saját rendszerükkel vagy még inkább az érdeklődésükkel. Hiányzik belőlük a jelenség és az önmagában való sokféleség iránti vágy – Erósz, akivel a szellem az új benyomást magszemként fogadja magába.
1 Manfred Schwarz.
2 Carl Schmitt.
